A kis körbenézés után beültem az autóba anyám mellé, aki nem sokkal később el is indult velem a reptér irányába. Az út síri csendben telt el, egyikünk sem szólalt meg. Negyed órával később, már a jegypénztárnál álltam sorba a jegyemért, amit egy pár perc várakozás után végül meg is kaptam. Elbúcsúztam anyámtól, aki szorosan megölelt és láttam rajta, hogy a könnyeivel küszködik, de visszatartotta őket, ami nekem kevésbé sikerült, de valahogy megbirkóztam a feladattal. Anyám távozása után leültem egy padra, és vártam, hogy bejelentsék a járatomat. Épp a lányok jutottak eszembe, amikor rohanó léptek zaját hallottam meg, magam mögött.

Amikor megfordultam, akkor vettem észre, hogy egy tőlem jóval magasabb, világosszőke hajú, sportos alkatú fiatal férfi sétált el mellettem. Arcán, egy eléggé lélegzetelállító mosollyal, odament a bejelentkező pulthoz. Nem igazán értettem, hogy miért mosolygott pont rám, de mivel csak én voltam az egyetlen, aki abban az irányban tartózkodott amerre mosolygott, ezért biztosra vettem, hogy csakis nekem szólhatott az a bizonyos mosoly, ami eléggé vonzóvá tette. Ahogy elnéztem, nem lehetett több huszonötnél, de azért nem mertem volna mérget venni rá, hogy annyi is lett volna, amennyinek éppen kinézett, mivel körülbelül egy fél percig láthattam csupán.

Lassan magamhoz vettem a kézitáskámat, mivel már a hangosbemondóba bemondták a Seattle-i járatomat, de amikor elindultam volna folyosó irányába, hogy felmenjek a gépre, akkor hirtelen meghallottam, ahogy a nevemet kiabálták. Villámgyorsan álltam fel a helyemről és rögtön a hang irányába fordítottam a fejemet, de amit akkor láttam, arra egyáltalán nem számítottam. A lányok szélsebesen szaladtak az irányomba, majd amikor végre odaértek hozzám, mind rám vetették magukat. Így egy pillanattal később, már mindannyian a földön kötöttünk ki. Azok, akik a váróhelyiségben tartózkodtak, mindannyian minket figyeltek. Akadt olyan ember is, aki elég ostobán nézett ránk, de volt olyan, aki jót mulatott a műsoron, ami a váróterem közepén kerekedett.

- Lányok tudjátok, hogy örömmel itt ölelgetnélek titeket egész nap, de egy, elmegy a gépem, ha nem megyek fel rá, kettő pedig megfulladok, ha nem engedtek a szorításotokon – nyöszörögtem, miközben a lányok kacarászva, de mégis könnyes szemekkel eresztettek az ölelésükön. – Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire örülök nektek, de azt hittem, hogy bezárkózva szenvedtek együtt, valakinek a szobájába – álltam fel mosolyogva, miközben kicsit leporoltam magam.

- Azt tettük, de sokkal jobbnak láttuk, ha búslakodás helyett, ezt az utolsó pár percet is veled töltjük. Csak sajnos kicsit későn futott át az agyunkon – vigyorgott Orsi, viszont hiába próbált erős maradni, a végére mégis elcsuklott a hangja. A többiek nem szóltak semmit, csak némán bólintottak. Látszott rajtuk, hogy rengeteget sírtak, mivel ezer mérföldről is észre lehetett venni a duzzadt vörös szemeiket. Megszakadt értük a szívem, de mennem kellett, ha nem akartam lekésni a járatot, amit abban a pillanatban jelentettek be utoljára.

- Jól tettétek. Na, gyertek ide – öleltem utoljára magamhoz a lányokat, akik jól hallhatóan szipogni kezdtek. – Legyetek jók és vigyázzatok egymásra. Hiányozni fogtok. Nagyon! – mondtam könnyes szemmel, aztán elengedve őket, elindultam a folyosó felé, mely a gép felé vezetett. Egészen addig integettem a lányoknak, amíg el nem tűntek a szemem elől.

A gépen, az egyik utaskísérő miután elmagyarázta hova kell ülnöm, volt olyan kedves és odakísért a helyemre. Miután megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van és nincs szükségem semmire, továbbment a többi utashoz. Később aztán mégis visszatért egy szendviccsel és egy dobozos üdítővel, amit egy hálás mosollyal az arcomon megköszöntem. Nem voltam különösebben éhes, de mivel reggel nem ment le a torkomon egy falat sem, így mégis ennem kellett valamit. Ez pedig most pont jól jött.

A pár órás repülőút alatt csak úgy kattogott az agyam különböző dolgokon, ezért sokszor ránéztem a kis képernyőre, amelyen egy eléggé aranyos film ment, de egy idő után untatott, így elővettem az mp3 lejátszómat, hogy hallgassak egy kis zenét, ami elég rövid ideig, de valamelyest már jobban lekötött. Nem dugtam be mindkét fülhallgatót, mivel akkor nem hallottam volna az utaskísérőket, akik talán minden félórában fel és alá járkáltak. Általában a frissítőket hozták ki, vagy az ételt, ami a jegy mellé járt. Azonban akadt olyan eset is, amikor csak meg akartak bizonyosodni róla, hogy minden rendben. Jó volt első osztályon repülni, de jól jött volna egy kis nyugalom is. Mielőtt bejelentették volna a leszállást, elővettem a ház címét és a képet, melyen szerepelt. Ez a gyönyörű emeletes ház annyira szembetűnő volt, hogy nem lehetett eltéveszteni.

Négy óra repülés után, végre megérkeztem a borongós Seattle-be. Port Angeles repülőtere jelenleg zárva volt felújítási munkálatok miatt, ezért kénytelen voltam itt leszállni, ami még legalább háromórányi autókázást jelentett számomra. Elég sok csomagom volt, ezért taxiba ültem. A taxisofőrnek elmondtam, hogy vigyen el egy közeli autókölcsönzőhöz, mivel sürgősen szükségem volt egy autóra, hogy eljussak Forksba. Az autókázás elég rövid volt, mivel nem sokkal később megálltunk egy elég elegánsnak tűnő kölcsönző előtt, ahol szebbnél szebb bérelhető autók sorakoztak. Ki szerettem volna pakolni a taxiból, de a sofőr olyan kedves volt, hogy megvárta, amíg biztosan kibérelek magamnak egy autót. Így otthagyva a taxit bementem a kölcsönzőbe.

Bent egy középkorú férfi segített nekem választani. Egy fekete Mercedes Benz típusú autót kaptam meg végül, amit csak egy hétre béreltem ki, mivel minél hamarabb szerettem volna vásárolni egy sajátot. Miután minden papírt aláírtam és kifizettem az összeget, megkaptam az autó kulcsát. Sietős léptekkel mentem ki a kölcsönzőből, majd szóltam a taxisnak, hogy megvan az autó. A segítségével átpakoltuk a cuccaimat, így a kocsi csomagtartója hamar megtelt bőröndökkel és táskákkal. Kifizettem neki az utat, egy kisebb jattot is hagyva, megköszöntem a türelmét valamint a segítségét, aztán lassan útnak indultam.

Szerettem volna minél hamarabb odaérni Forksba, így elég sokszor túlléptem a sebességhatárt. Ilyenkor emlékeztettem magam, hogy ez nem az én autóm, hanem egy bérelt jármű és nem mellesleg egy méregdrága darab. Ezzel sikerült egy kicsit visszavegyek a tempóból és nem tövig taposni a gázpedált. Szerencse, hogy a nagyival állandóan autóval jöttünk a repülőtértől, így nagyjából emlékeztem az útirányra, bár egy alkalommal kénytelen voltam lehúzni az út szélére és leellenőrizni a térképet, ami a kocsi kesztyűtartójában volt. A térkép megerősített abban, hogy jó irányba tartottam. Ahogy elpakoltam a térképet, a szemem sarkából láttam elsuhanni valamit az autó előtt. Körülnéztem, de nem láttam semmit. Gondoltam, hogy egy őz szaladhatott át az úton, vagy valami hasonló, ezért nem szenteltem neki túl sok figyelmet. Indítottam és folytattam az utamat tovább Forks felé.

Késő délután volt már, amikor megláttam az ismerős kis táblát. Üdvözöljük Forksban. Most valahogy egészen másképpen éreztem magam a tábla láttán, mint amikor a nagyival jöttünk ide. Rengeteg érzelem kavargott bennem, nem beszélve az emlékekről, amelyek ide kötöttek. Mégis rettentően izgatott voltam, de valahol legbelül talán féltem is egy kicsit. Féltem attól, hogy nem sikerül beilleszkednem, aztán rohanhatok vissza Charlie képét bámulni. Ez volt a legutolsó dolog, amit szerettem volna, ezért ezt a gondolatot gyorsan el is kergettem a fejemből. Inkább viseltem el a sok esőt, amit itt leesett, minthogy visszakerüljek Phoenixbe.

Itt általában elég sokat esett az eső, s már az csodának számított, ha egy egész napon keresztül zavartalanul sütött a nap. Imádtam a meleg nyári napokat, amíg az esős hideg időt ki nem állhattam. Sajnos itt nem pont olyan volt az időjárás, mint otthon, ezért a gardróbomat is kénytelen voltam egy kicsit megváltoztatni. A jó kis nyári cuccaim többségét nem hoztam magammal, mert fölöslegesnek tartottam.

 A nagyi háza majdnem a város szélén volt, ahol már nagyjából az erdő kezdődött. Nagyon szerettem az erdőben barangolni, bár az ösvényről sosem tértem le, mivel a nagyi a lelkemre kötötte, hogy az nagyon veszélyes. Erről valahogy mindig a Piroska és a farkas jutott az eszembe, ami a kedvenc meséim közé tartozott.

 Ahogy egyre közelebb kerültem a házhoz, úgy lett úrrá rajtam egyre inkább az izgatottság. A ház elé érve leparkoltam a Mercedest és amilyen gyorsan csak tehettem, kipattantam belőle, hogy jobban szemügyre vehessem a házat. A házamat.

Végignéztem a hatalmas házon. Ugyanolyan volt talán, mint amilyennek utoljára láttam. Szinte semmi sem változott, bár látszott rajta, hogy itt-ott ráfért már egy alaposabb felújítás. Ennek ellenére a ház maga mégis gyönyörű volt. Fehér emeletes ház, hatalmas fehér ablakokkal, az emeleten pedig egy balkonnal, melyről gyönyörű szép volt a kilátás. A ház mellett jobb oldalon volt egy garázs is, melyet a nagyi jóval a halála előtt építetett meg a saját autója számára. Sajnos azt az autót anyámék megvásárolták tőle és nem sokkal később megvették a családi autónkat a Zafirát. Örültem a garázsnak, mivel így volt hova tennem a jelenlegi bérelt autót, majd később a sajátomat. Mégis a kert volt az, aminek a legjobban örültem. A nagyinak rengeteg gyönyörű szép virága volt. Szebbnél szebbek, de sajnos mára már szinte csak nagyon kevés maradt meg és kissé gazos is volt. - Később rendbe rakom, annyi szent – mondtam halkan magamnak, mivel ugyanannyira imádtam a virágokat és a természetet, ahogyan Carla nagyi is. Viszont előtte még be kellett cipelnem a holmikat, melyek az autó csomagtartójában várakoztak.

Kinyitottam az autót, majd a táskámból előhalásztam a borítékot, melyből gyorsan kivettem a ház kulcsát. Végiglépkedtem a szépen kirakott járdán, egészen az ajtóig. Az ajtó előtt megálltam és beillesztettem a kulcsot a zárba. Vettem egy mély levegőt, aztán óvatosan elfordítottam azt. Amikor kinyitottam az ajtót, megcsapott az ismerős illat. Narancs és fahéj, ami állandóan a nagyira emlékeztetett. Lassú léptekkel beljebb mentem a házba, ami eléggé sötétségbe volt burkolózva. Ez nem csak azért volt, mert kint is be volt borulva, hanem mert minden sötétítő be volt húzva. A bejáratnál rögtön jobbra, felkapcsoltam a világítást, ami kis meglepetésemre felkapcsolódott. Ezek szerint valaki még mindig törődött a házzal. Anyám nem lehetett az, de talán a szomszédban lakó Mr. és Mrs. Grey igen. Régebben ők vigyáztak a házra és gondozták a kertet, amikor a nagyi egy időre odaköltözött hozzánk. Két házzal arrébb laktak, nagy valószínűséggel még most is ott élhetnek. Eldöntöttem, hogy később majd átmegyek és elrendezem az eddigi költségeket, valamint elújságolom, hogy mostantól én is itt fogok lakni. Biztosan örülni fognak a hírnek, na meg persze nekem.

A kulcsot letettem a fogas mellett található nagy cipőtartó szekrényre, aztán haladtam tovább. Az előtértől rögtön jobbra volt a kisebb fürdő, vele szembe pedig a nappali. A konyha és az ebédlő a két helység között helyezkedett el. Felkapcsoltam a helyiségekben a világítást, viszont a konyhában a kapcsolás következtében kiégett az égő, aminek nem kifejezetten örültem, mert kissé rám hozta a frászt, ahogy pattant egyet. A konyhával szemben helyezkedett el az a hosszú lépcsősor, ami egyrészt levezetett a pincébe, másrészt pedig fel az emeletre. Az emeleten rögtön jobbra volt az óriási fürdőszoba, vele szembe pedig a még hatalmasabb hálószoba. A háló mellett pedig két elég nagy vendégszoba volt. Az egyik vendégszobából pedig nyílt egy kisebb rész, ahol fel lehetett jutni a padlásra. Kiskoromban imádtam ott elbújni és elég sokszor meg is tettem, de nagyi általában mindig tudta, hogy hol kell keresnie, ha meg akart találni.

Mindenhol széthúztam a sötétítőket. Kezdtem a hálóval és nem sokkal később befejeztem az előtérrel. Szerencsére áram és víz az volt, viszont kábeltévé és internet nem, ami ellen tenni akartam, ha nem is ma, de a holnapi nap folyamán mindenképp. A kis körülnézés után kimentem az autóhoz és kipakoltam belőle a táskákat és a bőröndöket, melyeket behordtam a ház előterébe. Miután minden csomag a házban volt megkerestem a garázsnak a kulcsát. Ahogy azt én sejtettem, a fogas melletti akasztón volt, ahol még volt egy pótkulcsa, de ugyanúgy a háznak is. Levettem az akasztóról a kulcsot, és kimentem a garázshoz. Kinyitva azt, meglepődtem azon, hogy olyan tágas volt, hogy akár egy Jeep és egy kisebb autó is gond nélkül elfért volna benne. Be akartam parkolni az autót, de akkor jutott eszembe, hogy el kellett mennem még a boltba, mivel kiégett egy égő, valamint semmi étel nem volt a házban. Így gyorsan visszahajtottam a garázsajtót, de nem zártam kulcsra.

Visszamentem a házba, ami a járásomtól, csak úgy kongott. Hiába voltak benne bútorok, melyek már eléggé elöregedtek, némelyik pedig le volt takarva egy lepedővel, olyan hatalmas volt a ház belülről, hogy szabályosan vízhangzott. A cuccaimat egyenként vittem fel az emeletre. A ruhákkal teli bőröndöket a hálóba vittem, a többit pedig egyelőre otthagytam a vendégszobák előtt. A hálóba lehuppantam az ágyra, ami egy kis idő múlva recsegni és ropogni kezdett, ami miatt hirtelen fel is ugrottam róla. Akkor vettem észre, hogy kitört a támlája, ami nem lett volna gond, ha másodpercekkel később le nem szakad az alja is, így a matrac teljesen besüllyedt. Kezdtem azt hinni, hogy ez a ház direkt próbára akart tenni engem már az első nap, hogy lássa, mit vagyok képes elviselni. Mellé fogott, mert inkább elviselem azt, hogy minden megmegy és sorra cserélem ki őket, mint azt, hogy visszamenjek Phoenixbe, anyámékhoz. Az nem fog megtörténni.

A lépcsőn lefelé haladva már a fejemben összeállítottam egy listát arról, hogy melyek azok a boltok és helyek, ahova feltétlenül be kell mennem a mai nap folyamán. A legjobb megoldás Port Angeles volt, ahol a hatalmas plázában minden üzletet meg lehetett találni egy helyen és ahol mindent be lehetett szerezni. Az egyetlen, ami talán nem volt a plázában, az a tévé és internetszolgáltató. Éppen a listát írtam össze egy papírra, amit a konyhapulton találtam, amikor rezegni kezdett a telefonom.  Az autó kipakolása után vettem magamhoz, mivel volt egy érzésem, hogy keresni fognak. Azt hittem először, hogy anyu az, de hamar kiderült, hogy nem. A lányok voltak azok, akik egytől egyik azt írták meg, hogy már olyannyira hiányzom nekik, hogy kezdenek lassan, de biztosan begolyózni nélkülem. Ezek az üzenetek kicsit megmosolyogtattak, de el is szomorodtam egy tőlük. Nem csak a lányok hiánya miatt, hanem azért, mert anyám a fáradtságot sem vette, hogy megkérdezze tőlem, hogy élek-e még vagy odaértem-e egyben. Tudta nagyon jól, hogy mikor ér földet a gép és hogy mennyi idő alatt érek ide. Ennek ellenére írtam neki, hogy biztonságban megérkeztem és minden rendben van. A lányoknak pedig visszaírtam, hogy ők is borzalmasan hiányoznak nekem és azt is, hogy amint lesz internetem, azonnal beszámolok mindenről, de addig is vigyázzanak egymásra.

Az üzenetek megírása után megfogtam az autó kulcsát, melyet a kis akasztóra tettem és elindultam Port Angelesbe. Kiléptem a házból, anélkül, hogy szétnéztem volna. Bezártam a bejárati ajtót, de megfordulás után beleütköztem valamibe, vagy inkább valakibe. Amikor felnéztem jöttem rá, hogy kibe ütköztem bele. Kicsit megváltoztunk az elmúlt 3 év alatt, de nem annyira, hogy ne ismerjük meg egymást.

- Isabella? – nézett rám értetlenkedve a szomszédban lakó Mr. Grey, aki talán ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára láttam. Körülbelül negyven fölött járhatott, míg a felesége Susan, avagy Mrs. Grey pát évvel negyven alatt.

Mr. Grey hozzám képest nagyon magas volt, fekete hajjal, zöld szemekkel és nagyon szeretett a nagyival és anyuval beszélgetni. Engem szinte a lányaként szeretett, aki sosem adatott meg neki. Már akkor ismert engem, amikor újszülöttként a korházban voltam és meglátogatott. Én is úgy néztem rá sokszor, mintha az apám helyet apám lett volna.

- Igen Mr. Grey, én vagyok az. Jó napot! – mosolyogtam szélesen az előttem álló hatalmas emberre, aki jó két fejjel magasabb volt, mint én. Ő szó nélkül hirtelen magához húzott, majd szorosan megölelt, amit azonnal viszonoztam.

- Hadd lássalak kicsikém – tolt el magától egy pillanatra, hogy végignézzem rajtam, de a kezemet nem engedte el, mivel az övéiben tartotta. – Jól megnőttél mióta utoljára láttalak – csóválta a fejét elismerően, én pedig csak mosolyogva bólintottam. Tizenhárom éves voltam, amikor utoljára itt jártam a nagyinál. Aztán beteg lett és odaköltözött hozzánk, Phoenixbe, hogy vigyázhassunk rá. – Mi járatban erre kislány? – kérdezte érdeklődéstől csillogó szemekkel.

- Az igazság az Mr. Grey, hogy eljöttem Phoenixből, mert már elegem volt az ottani mérgező légkörből – mondtam őszintén, bár tudtam nagyon jól, hogy Mr. Grey nem hagyja annyibban a dolgot és kiszedi belőlem a teljes igazságot, amiért ide jöttem. Ilyen volt ő és ezért szerettük annyira a társaságát a nagyival együtt.

- De csak a nyári szünet idejére maradsz itt, nemde? – kérdezte mosolyogva, mire én lehajtott fejjel megráztam a fejem. Nem akartam pont neki hazudni, mivel a nagyi után talán ő volt az, az ember, akire még számíthattam.

- Nem egészen Mr. Grey, úgy néz ki, ide költözöm végleg – válaszoltam a kérdésére, mire a mindig mosolygós arca kissé eltűnt, helyét pedig átvette a döbbenet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés