Valami azt súgta, hogy az életem gyökeresen meg fog változni ennek, a nagyi féle végrendeletnek köszönhetően.

Óráknak tűnt, amíg az ügyvéd kivette a levelet a vaskos borítékból. Csupán egy pár másodpercig tarthatott az egész, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor végre megláttam a levelet, amit a nagyi írhatott, hirtelen olyan ideges lettem, hogy alig bírtam egy helyben maradni. Csodálkoztam is rajta, hogy még mindig a széken ültem és nem kezdtem el ott helyben toporzékolni, hogy mondja már végre el, mi áll abban a levélben.

- Mit ír benne? – kérdeztem végül kissé türelmetlenül, amit az ügyvéd is egyből kiszúrt, amint rám nézett. Nem akartam sürgetni, de az idegeim már lassan a plafonon táncoltak, miközben ő már nagyjából végezhetett az olvasással. Miután végigolvasta, letette az asztalra maga elé és teljesen felém fordult. Velem ellentétben ő teljesen nyugodt volt, amiért irigyeltem. Legalábbis akkor nagyon annak tűnt.

- A végrendeletben az áll Isabella, hogy a nagymamád rád íratta a Forksban levő házát – mondta olyan nemes egyszerűséggel, mintha nem is egy házról lett volna szó, hanem valami kis apróságról, mint egy diótörő vagy egy kisebb, antik bútordarab. Amikor végre eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, alig bírtam magamhoz térni. Egy házat örököltem? Forksban? A nagyi házát? Ez most komoly? Biztos félreolvasta. Hogyan örökölhettem egy házat? Lehetetlen.

- Ez biztos? – kérdeztem reszkető hanggal és olyan halkan, hogy szinte csak suttogtam a szavakat. Kizárt, hogy Jeremy hallotta volna, amit kérdeztem. Annyira megdöbbentett, amit az imént mondott, hogy nem voltam képes teljesen magamhoz térni.

- Igen, ez egészen biztos. Ez áll a levél egy részében – adott választ, ami azt jelentette, hogy mégis hallotta, amit az előbb kérdeztem tőle. Pedig lemertem volna fogadni, hogy a hangom alig volt több halk suttogásnál, amit aligha lehetett meghallani. Én legalábbis alig hallottam a saját hangomat.

Ott, abban a Forks nevezetű városkában jártam már évekkel ezelőtt, amikor a nagyi elvitt magával ahhoz a bizonyos házhoz, ami az övé volt. Szinte minden egyes nyaramat ott töltöttem vele. Egy pár alkalommal a lányokat is elvittük magunkkal. Ők is ugyanúgy szerettek ott lenni, amennyire én, talán ha nem jobban. Abban a házban nőttem fel.

Már épp kérdezni akartam valamit, amikor Jeremy hirtelen folytatta. Akkor jutott eszembe, hogy csak a levél egy részéről tájékoztatott. Most jött a fennmaradt rész.  – Valamint a ház mellett egy nagyobb pénzösszeget is hátrahagyott neked, ami egy bankszámlán van elhelyezve – tette hozzá, miközben a levélről újból rám emelte a tekintetét. Ettől a ráadástól, nekem az állam még nagyobbat koppant a padlón. Ez tényleg igaz lenne, vagy csak képzeltem az egészet? Ha azt mondta volna valaki, hogy álmodom, akkor rögtön elhiszem neki, különösebb kételkedés nélkül. Ez egyszerűen nem lehetett igaz.

- Valaki csípjen meg! – kiáltottam magamban miközben gondolatban meg is csíptem magam, majd nem sokkal később tényleg megtettem, de nem ébredtem fel. Tehát ez nem álom volt, hanem a valóság. Ehhez már egy csöppnyi kétség sem fért.

– Látom, elég sok volt ez így egyszerre neked – mondta ki a nyilvánvalót mosolyogva, miközben kényelmesen hátradőlt a székében, időt hagyva engem hogy magamhoz térjek. Erre én csak finoman bólintani tudtam. Ha akartam volna se tudtam volna akkor megszólalni. Mindenre számítottam ma, de erre nem. Még a legvadabb rémálmaimban sem.

- Az nem kifejezés – kerestem a megfelelő szavakat, de nem igazán jutott eszembe semmi hasonló és értelmes, ami tökéletesen leírhatná a jelenlegi helyzetet. Nem tudtam magamhoz térni. Egyszerűen nem ment. – És most mi lenne a következő lépés? – kérdeztem, miután megpróbáltam összeszedni a maradék gondolataimat, amik össze-vissza cikáztak a fejemben. – Ja, és lenne itt még valami, amit meg szeretnék tudni – szólaltam meg újból, mivel eszembe jutott még egy elég fontos kérdés, ami nem hagyott nyugodni. – Csak én vagyok az egyetlen örökös, akit megemlít a nagymamám a végrendeletében, vagy esetleg van más valaki is? – kérdeztem, a hangom pedig csak úgy remegett, ugyanúgy, mint a kezem és a lábam egyaránt. Szerencsére ezt ő nem igazán vehette észre. Ez tényleg sok volt így egyszerre. Túl sok.

- A ház csakis a tied, Isabella. Csak te vagy megemlítve, mint az egyetlen örökös. Tehát lényegében azt kezdesz mindennel, amit csak akarsz – felelt a kérdésemre, miközben felállt az asztaltól, odalépett az egyik dossziékkal teli polchoz, aztán a végrendeletet, amit a kezében tartott, betette egy mappába. Megnyugodtam, hogy végre van valami a világon, ami csak az enyém. – Bármit tehetsz vele, de a házat nem adhatod el. Legalábbis addig, amíg nagykorú nem leszel. – tette hozzá komolyan, miközben eléggé elcsodálkoztam azon, amit mondott. Ez viszont teljesen a nagyira vallott.– Alá kell írnod még néhány papírt, aztán ha nincs további kérdésed, elmehetsz.

- Értem, köszönöm – sóhajtottam, mire odanyújtotta az aláírandó papírokat, én pedig a még mindig reszkető kezemmel aláírtam őket. Orsinak mégis igaza volt valamiben. Abban, hogy én voltam az egyetlen örökös. A nagyi rám íratta mindenét, amije csak volt. Nagyon hálás voltam neki, de inkább mindezek helyett, rá lett volna a legnagyobb szükségem. De a sors sajnos ilyen volt. Elvette őt is tőlem, ahogy édesapámat is.

Miután aláírtam a papírokat, megkaptam azt a bizonyos vaskos borítékot, amit egyelőre nem mertem kinyitni. Az ügyvéd megemlítette a tartalmát, viszont a felét nem hallottam az egésznek. Mindent megköszöntem az ügyvédnek, aki még adott egy pár jó tanácsot és a telefonszámát, amin elérhettem, majd nem sokkal később elhagytam az irodát. A lányok rögtön ott voltak körülöttem. Jellemző.

- Na, mi volt? – kérdezte Orsi türelmetlenül, aki ugyanolyan izgatott volt, mint a többiek. Azt is láthatták rajtam, hogy egy kicsit össze voltam zavarodva, mert az arckifejezésük egyből aggódóra váltott. – Bella, minden rendben? – tette fel a következő kérdését Orsi, még mielőtt megválaszolhattam volna az elsőt.

- Menjünk a plázába – ajánlottam, mire ők beleegyezően bólintottak. – Ott mindent elmesélek és részletesen elmagyarázok nektek – tettem hozzá, majd csendben elindultunk kifelé az épületből, egyenesen a plázához.

A plázában leültünk egy cukrászdához tartozó asztal köré. Miután mindenki megrendelte, amit szeretett volna, belekezdtem a beszámolómba. Azt se tudtam konkrétan, hogy hol és hogyan kellene kezdjem az egész történetet. Egy ilyen hírt nem lehetett egyszerűen közölni, de én mégis megtettem. Úgy döntöttem, hogy belevágok a közepébe.

- Örököltem a nagyitól egy házat Forksban, valamint egy nagyobb pénzösszeget is – mondtam el a lényeget a lányoknak, akik abban a percben abbahagyták az italuk fogyasztását. Körülbelül olyan képet vághattak, mint amilyet én is vágtam az ügyvéd, Jeremy irodájában. Leesett az álluk, valamint köpni-nyelni sem tudtak a hír hallatán.

- Ez csak egy vicc, ugye? – kérdezte döbbenten Emese. Úgy tűnt, hogy ő tért magához a leghamarabb a többiek közül, mivel a másik három lány még mindig döbbent arcot vágott. Nem igazán hitte el elsőre ő sem, amit tőlem az imént hallott.

- Nem, ez nem egy vicc. Ez az igazság – feleltem még komolyabb hangon, mint az előbb. Ekkor a lányok összenéztek, majd újra felém fordultak, miközben belekortyoltam a saját üdítőmbe.

- És mit kezdesz velük? – kérdezte Wanda kíváncsian, de a hangjában érződött némi aggodalom. – Mármint leginkább a házzal – tette hozzá, mire leraktam a kezemből a poharat.

- Még nem tudom pontosan – feleltem egyszerűen. – Viszont eladni semmiképp nem tudom, mert nem lehetséges. Amíg betöltöm a tizennyolcat, addig biztosan nem. – tudattam a lányokkal, akik megint összenéztek. Ez kezdett kissé furcsa lenni, így eldöntöttem, ha legközelebb is ezt művelik, rákérdezek az érdekes viselkedésükre. Ezek nagyon furcsán viselkedtek ma, ami náluk sose jelentett jót. Rám nézve meg pláne. Olyankor mindig végig kellett szenvednem valami borzalmasan hosszú vásárlást vagy hasonlókat.

- Nem rosszból kérdezem, félre ne érts, de mennyi pénzösszegről van szó? – kérdezte tőlem Andrea, mire én megvontam a vállamat. Erről még fogalmam sem volt, mivel az ügyvéd nem árulta el. Viszont ezek után már engem is érdekelni kezdett.

- Halványlila fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. – Az összegről csak annyit tudok, hogy elég nagy, és hogy egy bankszámlán van elhelyezve – tájékoztattam a többieket, akik még mindig nem tértek teljesen magukhoz, ahogy még én sem. – Bár, azért már én kíváncsi lennék rá, hogy mégis mennyit rejt az a nagy pénzösszeg.

- Azt könnyen kideríthetjük – felelte Orsi egyszerűen. – Egy pár butikkal arrébb van egy bankautomata. Szerintem ott megnézheted, hogy mennyi van rajta, ha tényleg érdekel – tette hozzá barátnőm, aki ezzel sokat segített, hogy kinyomozzam az összeget. – Én azt tanácsolom, nézz utána, hogy kaptál-e bankkártyát, és egy ahhoz tartozó pin kódot.

Orsi tanácsát megfogadva, elővettem a nagy borítékot, melyből előhalásztam a kisebbiket. Abban benne volt a bankkártya és egy levél, mely tartalmazta a kártyához tartozó kódot. Felálltam a helyemről, majd a kártyával és a kóddal a kezembe, lassan odasétáltam a bank automatához, mely tényleg nem volt messze és könnyen észre lehetett venni. Vettem egy mély levegőt, betettem a kártyát az automatába, aztán beírtam a kódot. Nem kellett sokat várjak, mivel nem sokkal később megjelent egy csomó opció, mely közül kiválasztottam az összeg megjelenítését. Még szerencse, hogy vettem egy elég mély levegőt, mert ha nem teszem, akkor biztos ott helyben elájultam volna.

- Lányok, gyertek ide! – mondtam kicsit hangosabban, de mégis csak annyira, hogy a lányok felfigyeljenek rám, viszont valami azt súgta, hogy ők az óta sem vették le rólam a szemüket, amióta felálltam a helyemről. – Ezt most tényleg látnotok kell! – mondtam, miután a lányok nem sokkal később odaértek mellém. Bíztam bennük, ezért is mutattam meg nekik a számlán található összeget.

- Hogy mennyi? – akadt ki az összeg láttán az összes lány, én pedig gyorsan visszakértem a kártyámat az automatától, majd visszatettem azt a borítékba, a levéllel együtt.

- Nagyon reméltem, hogy nem egy kisebb vagyon van rajta, de nagyon úgy tűnik, hogy ezúttal óriásit tévedtem – sóhajtottam, miközben visszasétáltunk az asztalunkhoz, és újra helyet foglaltunk a székeken. Azt már valahogy nagy nehezen elfogadtam, hogy lett egy házam. De azt, hogy egy kisebb vagyon tulajdonosa lettem, azt még egyáltalán nem. A nagyi nem egyszer mondta azt nekem, hogy ő még a halála után is gondoskodni fog róla, hogy mindenem meglegyen. Most már teljesen világos volt, hogy erre értette, amit akkor mindig mondogatott nekem.

- Bella, nem tudom, mit mondhatnék – dadogta Orsi, aki egy kisebb sokkot kapott az összeg láttán, ahogy a többiek is, akik még mindig hallgattak – De ez az összeg olyan magas, hogy akár a hátralevő életedben is elég lehet, ha vigyázol rá – suttogta, úgy, hogy csak mi halljuk. Igaza volt. Az összeg olyan sok nullát tartalmazott, hogy talán munkahelyre se lenne szükségem egy jó ideig. Talán egészen életem végéig.

- Még mindig nem hiszem el, hogy ez igaz– néztem könnyes szemekkel a lányokra, majd a kezembe temettem az arcomat. – Tudom, hogy el kéne hinnem, de ez nekem túl sok – suttogtam megtörten. – Azt kívánom, hogy ezek helyett, bárcsak a nagyit kapnám vissza. Rá sokkal nagyobb szükségem lenne- zokogtam, miközben Orsi közelebb hajolt és vigasztalásképpen az ölébe húzott.

- Tudjuk, de mégis próbáld meg elhinni – fogta meg a vállaimat Emese is, aztán felemeltem a fejemet, hogy ránézhessek. Neki is könnyes volt a szeme. – Örököltél egy házat és egy csomó pénzt. Most már csak rajtad áll, hogy mit kezdesz velük. Mi nem tudunk dönteni helyetted – tette hozzá egy bátorító mosollyal, mely kissé visszahozta a kedvemet. Valami azt súgta, hogy ő már tudja, mit kezdhetnék velük.

- Igen, ez így van – mondtam. – De mégis mit kezdjek most velük? – kérdeztem a lányoktól, akik újra összenéztek, majd visszafordultak felém. Teljes sötétségbe voltam. Nem tudtam, hogy mit kezdjek a házzal és a pénzzel. Más már rég kifosztotta volna a plázát, a házat pedig megpróbálta volna eladni. De én nem. Szerettem annyira a nagyit és Forks-ot, hogy tiszteletben tartsam a döntését. Ésszel fogom felhasználni mindazt, amit tőle kaptam. De először mégis meg akartam hallgatni a lányok véleményét. Akármi is volt az.

- Én a te helyedben fognám magam, és megnézném magamnak már azt a házat először is. Már amúgy is nagyon rég jártál ott – kacsintott rám cinkosul Wanda, mire én nyomban elgondolkodtam rajta. Forks eléggé messze volt innen, Washington államban. Nem két óra az út, bár tényleg kíváncsi voltam már arra a házra. Elég sok emlék fűződött hozzá, amit mind a mai napig az emlékeimben őrzök. Legfőképp a nagyim miatt. Gyerekkoromban a nyarakat mindig ott töltöttem vele. Imádtam azt a helyet. Talán leginkább azért, mert ott volt velem a nagyi is. Viszont már így hogy nem volt, kissé elbizonytalanodtam.

- Ebben most az egyszer egyetértek Wandával – felelte Andrea, az említett pedig büszkén kihúzta magát. Nem mindig értettek egyet valamiben. –A tavaszi szünetben sikerült letenned a jogsit. Szeretnél egy saját autót, ha jól emlékszem, de anyukád nem akart neked venni egyet. Viszont, ez már mától nem igazán jelent számodra akadályt – vigyorgott gonoszul, mire én is elmosolyodtam ezen. Tényleg vágytam egy saját autóra. Főleg, hogy a családi autót sose adták ide, amikor szükségem lett volna rá. Mindig a helyi tömegközlekedést kellett válasszam, ha el akartam jutni valahova, ami távolabbra esett.

- Jók az ötleteitek lányok, de mégse a legjobbak – nézett rájuk Orsi felvont szemöldökkel, miközben karba tette a kezeit és hátradőlt a székében. – Itt a lényeg az, hogy van egy lehetőséged, Bella – vette komoly irányba a beszélgetést a legkomolyabb lány. Erre már a lányok is felkapták a fejüket.

- Lehetőségem? – Kérdeztem kissé összezavarodva, összeráncolt homlokkal és kérdő tekintettel. Nem értettem, hova akar kilyukadni. – Mégis milyen lehetőségről beszélsz?

- Arról, hogy ez egy jó alkalom lenne arra, hogy jó messzire elmenj Charlie-tól és Renée-től – mondta ki kissé félve, majd bátrabban folytatta. – Lenne saját házad, saját pénzed és saját életed. Nem lennél a rabszolgájuk többé, és nem kéne elviselned a gonosz viselkedésüket sem – tette hozzá, mire én egy pillanatra komolyan elgondolkodtam azon, amit mondott. Ha ez tényleg ilyen könnyű lenne. Már ma foghatnám magam, és elmehetnék Forksba. Nem néznék vissza soha többé.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne, mint ahogy az előbb kimondtad – sóhajtottam szomorúan. Jól hangzott az, amit Orsi mondott. Jó távol anyámtól és Charlie-tól. Ez volt minden vágyam, azóta, amióta a nagyi meghalt. – Akkor már rég nem itt lennék, hanem inkább ott, legtávolabb tőlük.

- Lehet, hogy nem egyszerű, de biztosan megoldható – csatlakozott Emese is, amin én már csak a szemeimet forgattam. – Már nem vagy gyerek. Nemsokára betöltöd a tizenhetet, ami még nem nagykorúság, de már ad bizonyos lehetőségeket. Vannak jogaid, és ezekkel élned kell, ahogyan a lehetőségeiddel is, melyek csak rád várnak, hogy megragadd őket. Ha nem akarsz tovább velük élni az a te döntésed. De neked kell ezt eldöntened. – fejezte be a komoly monológját, ami kissé meglepett.

- Igazatok van lányok, de nem szeretnélek itt hagyni benneteket – mondtam teljes szomorúsággal, miközben végignéztem a rajtuk. Először mosolyogtak, aztán hirtelen belegondolva az egészbe ők is elszomorodtak. – Plusz, még ott van Renée. Kétlem, hogy csak úgy elengedne Forksba. Nem mintha annyira törődne velem, de mégis az anyám és annak is képzeli magát – magyaráztam a lányoknak az okot, ami akadályoz, a menekülésben. – Mindent meg fog mozgatni, hogy ne menjek el tőlük – tettem hozzá fintorogva. – Charlie viszont egészen más tészta.

- Ahogy én az anyádat ismerem, ő nem igazán az a típus, aki bezárna a szobádba, hogy ne menj el – emlékeztetett Wanda. – Charlie pedig a hír hallatán egyszerűen repesni fog az örömtől, hogy végre elmész a háztól. Valljuk be, eléggé rá vallana, ha így reagálná le – tette hozzá látható undorral az arcán.

A lányok közül senki sem szívlelte a mostohaapámat, amit meg is tudtam valahol érteni. Nem is tudom, pontosan miért. Talán azért, mert magán és anyámon kívül nem érdekelte senki és semmi más, amiből nem csinált túl nagy titkot. A lányokat is ugyanúgy levegőnek nézte, mint engem. Nagy erőfeszítéseimbe került, hogy lenyugtassam Orsit és Andreát, akik egyszer jól oda akartak mondogatni neki.

- Hogy őszinte legyek, nekem ők hiányoznának a legkevésbé. Ezt ti is nagyon jól tudjátok. Már rég nem tekintek úgy rájuk, mint a szüleimre. Itt rólatok van most szó – keseredtem el. – Nem akarlak itt hagyni benneteket. Ti vagytok a legjobb barátnőim, a testvéreim. Ha nem láthatlak benneteket, abba egyszerűen beleőrülök– mondtam, miközben a könnyek újra mardosni kezdték a szememet.

- Mi sem akarunk elengedni téged, de neked így lesz a legjobb – mondta szomorúan Orsi. – Különben is, már rengeteg módon tarthatjuk a kapcsolatot, így a barátságunk sem szűnik meg teljesen. Viszont amellett meg is látogathatunk, amit meg is fogunk tenni. Olyan sokszor fogsz látni minket, hogy ránk is fogsz majd unni. Igaz lányok? – tette hozzá határozottan, mire a többiek határozottan bólintottak.

- Rendben, legyen. Meggyőztetek – adtam meg magam végül. – De még azért alszok rá még egyet, a biztonság kedvéért – néztem a lányokra, akik nagy nehezen, de végül elfogadták a döntésemet. Meg kellett értsék ők is, hogy ez nem olyasmi volt, amit ott helyben, egyszerűen és rögtön el lehetett dönteni. Ez egy nagy lépés volt a számomra. Itt hagyni mindent, és mindenkit, ahhoz, hogy nyugtom legyen anyámtól és Charlie-tól.

Miután ezt megbeszéltük, elfogyasztottuk a maradék üdítőnket, valamint a sütiket, amit még rendeltünk, aztán elmentünk egy kicsit nézelődni a butikokban. A lányok találtak maguknak egy pár igen szép ruhát, amit meg is vettek, mondván, hogy nincs szívük otthagyni az üzletben. Ezt sajnos egy jó pár üzletnél megcsinálták, ami már kezdett kicsit sok lenni nekem, de elnéztem nekik, mert nem tudtam mikor láthatom őket megint. A ruhavásárlást követően én is bevásároltam a plázában található szupermarketben. Szerencsére nem sokkal később megérkeztek Wanda szülei, akik hazavittek minket. Az úton a lányoknak persze be nem állt a szájuk, így Wanda szülei is értesültek arról, hogy milyen helyzetbe kerültem. Nem ért nagy meglepetés, amikor azt mondták, hogy ők is egy véleményen vannak a lányokkal, miszerint el kellene mennem Forksba. Szerintük egy próbát mindenképpen megért a dolog, mivel távol lennék a szülőktől és a nem megfelelő viselkedésüktől.

Hazaérve észrevettem, hogy a házban csend honolt, tehát anyuék még nem érkeztek haza. Ezt kihasználva elpakoltam a bevásárolt holmikat aztán gyorsan felszaladtam a szobámba, és előhalásztam a vaskos borítékot a táskámból. Kibontottam a borítékot, mára már talán másodjára. Benne volt az a bizonyos kisebb boríték, melyben a hatalmas összeggel ellátott bankkártya volt. Viszont volt mellette még egy másik is. Lassan kivettem és felnyitottam a még számomra ismeretlen borítékot. Tapintásra nem úgy érződött, mintha csak egy levél lett volna benne. És nem is tévedtem nagyot. Ebben volt benne a háznak a kulcsa, és egy kép magáról a házról. Hamar rájöttem, hogy a ház, semmit nem változott az évek során. Fehér, emeletes ház, gyönyörű nagy ablakokkal, és hatalmas kerttel. Gyermekkorom kacsalábon forgó palotája.

A papírok között volt a végrendeletnek a másolata és az ügyvéddel megkötött, új szerződés, miszerint elfogadom, hogy a nagyi őt nevezte ki az ügyvédemnek. Elmagyarázta, hogy miben segíthet, és milyen esetekben kellene feltétlenül hozzá fordulnom. Elolvastam a végrendeletet, ami a nagyi kézírásával lett megírva, aztán újra a ház képére szegeztem a tekintetemet. Még mindig nem hittem el, hogy ez a mai naptól kezdve csakis az enyém volt.

Annyira belemerültem a háznak a csodálásába, hogy szinte meg se hallottam a bejárati ajtó felől jövő zajt. Amilyen gyorsan csak tudtam visszatettem mindent a nagy borítékba, amit amilyen óvatosan csak tudtam betettem az íróasztalom egyik fiókjába. Szerettem volna anyám arcába nyomni, hogy a saját szemével láthassa az egészet, de utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam. Abból még nagyobb cirkusz keletkezhetett, amiben anyám nyer azzal, hogy megfoszt a borítéktól és annak tartalmától. Ezt pedig nem akartam megkockáztatni. Nem akartam, hogy ő nyerje meg ezt az első és egyben utolsó csatát.

- Bella, itthon vagy? – hallottam meg hirtelen anyám hangját a földszintről. Örültem neki, hogy csak ő jött haza, legalábbis nagyon reméltem. Így könnyebb volt beszélni vele, mint mikor Charlie is jelen volt. Legalább nem kell látnom az örömét, hogy hamarosan itt hagyom őket. De attól még anyámmal meggyűlhetett a bajom ezzel az egésszel.

- Igen, anyu a szobámban vagyok, rögtön megyek! – mondtam kicsit hangosabban, majd pillanatokkal később elindultam lefelé a lépcsőn, a földszintre. Úgy éreztem, hogy ez egy elég nehéz beszélgetés lesz.

Ahogy leértem a konyhába, rögtön meg is szólítottam. Minél hamarabb túlesek az egészen, annál jobb. Legalábbis ekkor még ezt gondoltam – Szeretnék veled beszélni valami egészen fontosat, van esetleg egy kis időd? – kérdeztem, mire anyám arcán megjelent egy kisebb szintű aggodalom és el is gondolkodott valamin. Talán egy újabb kifogáson. Tipikusan anyám.

- Nem tudom kicsim, most jöttem haza, és még rengeteg a papírmunkám… – kezdte a magyarázkodást, amire már előre számítottam. Gyorsan helyet foglaltam az ebédlőasztalnál, és közbevágtam, amit sose tettem meg. Most az egyszer nem hagytam magam lerázni. Jöjjön hát, aminek jönni kell.

- Hidd el, hogy amit én szeretnék neked most mondani, az sokkal, de sokkal fontosabb, mint a papírmunkád, amit utána is meg tudsz csinálni – vágtam közbe kissé feldúltan, de mégis higgadtabban folytattam. – A munkád még várhat egy fél órát, nemde?

- Rendben Bella, de ajánlom, hogy gyors legyen – adta meg magát sóhajtva, aztán ő is helyet foglalt velem szembe egy széken. – Mondd, mit szeretnél velem megbeszélni? Mi ilyen sürgős?

Ahogy anyámat elnéztem, nem igazán volt kedve meghallgatni engem. Ez rögtön meglátszott az arcán. Mindenhova nézett csak rám nem, és nem igazán vette komolyan a szavaimat sem. Általában mindig ezt csinálta, akárhányszor beszélni szerettem volna vele. Megkértem szépen, hogy szeretnék beszélni vele, mire ő rögtön kibúvókat és kifogásokat keresett. Mondhatnám úgy, hogy ez is segített abban, hogy dűlőre jussak. Phoenix vagy Forks

- Elköltözöm Forksba– mondtam határozottan, olyan ellentmondást nem tűrően, hogy még magam is meglepődtem rajta. Ekkor elértem, hogy anyám végre csak rám figyeljen, és ne pedig más pontra a helyiségben. Az arcáról rengeteg mindent le tudtam olvasni, de mégis csak egy volt az, ami a legnagyobb mértékben jelen volt: a döbbenet és a félelem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés