- Elköltözöm Forksba – mondtam határozottan, olyan ellentmondást nem tűrően, hogy még magam is meglepődtem rajta. Ekkor elértem, hogy anyám végre csak rám figyeljen, és ne pedig más pontra a helyiségben. Az arcáról rengeteg mindent le tudtam olvasni, de mégis csak két dolog volt, ami a legnagyobb mértékben jelen volt: a döbbenet és a félelem.

- Mit mondtál? – kérdezte hitetlenkedve és döbbenten anyu, mintha nem hallotta volna elég jól, amit az imént mondtam, pedig nagyon is jól hallotta. Ahogyan azt is jól hallhatta, hogy a bejárati ajtó zárjában hirtelen elfordul a kulcs és az ajtó nem sokkal később nyílik, aztán záródik. Szuper, megérkezett Charlie. Az, az ember, aki iránt csak negatív érzelmeket tápláltam. Érthető és jogos módon.

- Mi folyik itt? – kérdezte, hangja pedig elég követelőző volt, mint ahogy az általában lenni szokott. Valahányszor beszélgettem anyuval, ő mindig mindent azonnal tudni akart, még ha nem is tartozott rá. Ez volt az egyik dolog, ami rettentően zavart vele kapcsolatban. Sose maradhatott ki semmiből. Neki mindig mindent tudni kellett.

- Bella el akar költözni! – fakadt ki anyám dühösen, miközben villámgyorsan felpattant a székből, amelyen eddig ült. – Hova, és mégis miért akarsz elmenni innen? – kérdezte elég kétségbeesetten, ami kissé összezavart. Eddig nem érdekelte szinte semmi, ami velem kapcsolatos volt, most mégis hirtelen meggondolta magát? Most már hirtelen érdekelni kezdte az egyelten lánya? Kicsit későn ébredeztem az anyai ösztönei, melyek eddig a pillanatig meg sem mutatkoztak.

 Anyámról, Charlie-ra néztem, akinek az arca, abban a pillanatban rögtön arról árulkodott, hogy mennyire tetszik neki ez a jelenlegi állapot. Ezt a következő pillanatban már megpróbálta elrejteni, hogy anyám ne nagyon vegyen észre semmit az egészből, de én mégis átláttam a szitán. Igazuk volt a lányoknak, amikor azt mondták, hogy alig várta ezt a pillanatot, amikor végre megszabadulhatott a zavaró jelenlétemtől. Ez, mondjuk nem ért váratlanul, mivel fordítva is így volt. Én is alig vártam azt a bizonyos napot, amikor már nem kellett egy fedél alatt tartózkodnom vele. Bár nem úgy, hogy én kellett kiköltözzek, hanem inkább ő. De ez már nem számított többé.

- Mint már mondtam, Forksba – feleltem nyugodtan, viszont legbelül teljesen össze voltam zavarodva, anyám hirtelen kiborulása miatt. Ekkor láttam először rajta, hogy talán egy kicsikét mégis érdekli, hogy mi történik velem. – Hogy miért, azt te is nagyon jól tudod, nem szükséges elmagyarázzam. Amúgy szerintem nem is olyan nehéz rájönni, még ha nem is lennél képben – néztem anyámra, majd Charlie-ra vetettem egy pillantást.

Karba tett kezekkel állt velem szemben, közvetlenül a felesége mellett. Arca most kifejezéstelen volt, mint általában, amikor egy helyen tartózkodtunk. Azt kívántam, hogy bárcsak beleláthattam volna a fejébe. Biztos voltam benne, hogy az arckifejezése nem tükrözte vissza azt, amit gondolt. Hogy mennyire gyűlöltem én ezt azt ember jelen pillanatban, azt nem lehetett el se képzelni.

- Nem engedhetlek el csak úgy. Nem mehetsz el, Bella – mondta egyre halkabban, miközben könnybe lábadtak a szemei. Ekkor láttam anyámat először sírni, miattam. Általában mint sok minden más ez is fordítva volt. – Nincs hova menned, és még pénzed sincs. Mégis hova tudnál menni kislányom? – kérdezte immár hisztérikus hangnemmel, ami kezdett egyre jobban feldühíteni. Bezzeg ilyenkor eszébe tudott jutni, hogy ő az anyám. Úgy tűnt, jobb volt később rájönni, mint soha. De már ezzel sem tudott hatni rám. És én nem akartam, hogy választás elé kényszerüljön.

- Csak hogy tudd, van hova mennem anyu – feleltem egy amolyan önelégült vigyorral az arcomon, miközben megpróbáltam lenyelni azt a mérhetetlen dühömet, amit anyám szavai hoztak elő. Anyámék hirtelen értetlenül néztek össze, így jobbnak láttam, ha folytatom. – Megörököltem a nagyi házát Forksban – mondtam anyámnak, akinek az álla a padlón koppant, Charlie szemei pedig hirtelen elkerekedtek a csodálkozástól. Erre bezzeg nem számított egyikőjük sem. A pénzről eszem ágában sem volt szólni. Még a végén képesek lettek volna megszerezni tőlem az összeg egy részét, de akár az egészet, mivelhogy ők voltak a szüleim, vagy esetleg egyéb okokra hivatkozva – S hogy tudd, nem az engedélyedet kértem arra, hogy elmehessek. Elmegyek. Nem fogsz és nem is tudsz visszatartani. Ha tetszik jó, ha nem, nem. Nem érdekel– tettem hozzá komolyan, karba tett kezekkel, miközben makacsul elfordítottam a fejemet.

- Honnan szeded kislányom azt az orbitális nagy butaságot, hogy rád hagyta Cullen nagyi a házát? – kérdezte tőlem anyám, akinek a hangja csak úgy remegett az idegességtől. Szinte biztos voltam abban, hogy nem fog hinni nekem elsőre. Ezt tisztára leolvastam az arcáról – Van valami bizonyítékod is, vagy csak azért mondod, hogy elmehess innen?

- Onnan szedem anyu, hogy ma felhívott az ügyvédje, akit Jeremy Green-nek hívnak. A telefonbeszélgetés során megbeszéltünk egy időpontot ma délutánra. Elmentem az irodájába, ahol mindent részletesen el is magyarázott nekem, a végrendelettel kapcsolatban – feleltem komoly hangnemmel, miközben anyámmal folyamatosan tartottam a szemkontaktust. Láttam rajta, hogy még mindig nem hitte el teljesen, amit az imént mondtam neki, így kénytelen voltam megmutatni neki azt, ami bebizonyítja, hogy igazat mondok. – Látom, hogy még mindig nem hiszel nekem, ezért mindjárt bebizonyítom neked, hogy igazat mondok – tettem hozzá, majd amilyen gyorsan csak tudtam otthagytam anyámékat az ebédlőben, aztán felszaladtam a szobámba. Ott egyenesen az íróasztalom fiókjához siettem, amit kihúztam. Kivettem és felbontottam a nagy borítékot, elővettem belőle a kisebbiket, amire szükségem volt, majd visszasiettem vele anyámékhoz, akik halkan beszélgettek. Ezt rögtön abba is hagyták, amint megláttak közeledni.

- Tessék, itt a bizonyíték, hogy a nagyi háza tényleg az enyém és nem hazudok. De akár az ügyvédet is felhívhatod, ha még ezek után sem hiszel nekem – nyújtottam át a borítékot anyám felé, aki az elején kissé habozott elvenni, de utána felbátorodott és kirántotta a kezemből, melyben benne volt a végrendelet hitelesített másolata, valamint a kép a házról. – Így már tényleg elhiheted, hogy nem hazudtam egy percig sem – tettem hozzá sértődötten, miközben anyám figyelmesen végigolvasta a levelet, aztán megnézte a képet. Elég sok ideig eltartott, amíg elolvasta azt a pár sort, amit a nagyi irt. Hihetetlen arckifejezéssel nézte a borítékban levő dolgokat, melyeket odaadtam neki. Nem hitt a szemének, amit meg tudtam érteni. Nem olyan régen én is ugyanígy voltam vele.

- Charlie –szólt anyám a férjének, aki a felesége hátánál állt. Ő is a levelet olvasta. Láttam rajta, hogy egyre jobban elkerekedtek a szemei, miközben a sorokat olvasta. – Ez tényleg igaz lenne? Létezik ilyesmi?– kérdezte férjét, aki elvette tőle a végrendeletet, hogy jobban szemügyre vehesse. Nem mintha neki más állt volna benne.

- Igen, e szerint a lányod tényleg megörökölte azt a bizonyos forksi házat, valamint némi pénzösszeget, ha jól értelmezem a végrendeletben leírtakat – mormogta Charlie, miközben visszatette a borítékba a végrendeletet és a képet, majd rám emelte komor tekintetét, melyben volt némi utálat, de azért vegyült bele bőven egy kis adag öröm is. Szerencsémre, a levél nem említette meg a pénzösszeg nagyságát, amiért hálát adtam a nagyinak. Csak reménykedni tudtam, hogy nem kérdeznek majd rá.

- Hiába az egész, Bella, akkor sem mész sehova! – jelentette ki anyám kirántva Charlie kezéből a borítékot, az asztalra csapva azt és annak tartalmát, ami abban a pillanatban szétszóródott. Na, ekkor kezdtem teljesen elveszíteni azt az apró kis tűrőképességemet is, amit addig nagy nehezen sikerült összeszednem magamban. – Te felfogod egyáltalán, hogy még tizenhét sem vagy, és máris fejetlenül akarsz elmenni, valami Isten háta mögötti kisvárosba? – kérdezte olyan hangnemmel, mintha nem egy épelméjű emberrel beszélt volna szemtől szembe, hanem egy bolonddal, akit most engedtek ki a szanatóriumból.

- Mondtam már egyszer, hogy nem érdekel, mert úgysem tarthatsz vissza! – vágtam vissza dühösen. Semmi esetre se akartam hagyni, hogy lebeszéljen erről. Ebből már nem engedhettem. Továbbá azt sem hagyhattam, hogy maradásra bírjon. Ez egyáltalán nem az én világom volt, így innen jó messzire el kellett tűnnöm, minél hamarabb. Forks pedig most a legideálisabb helynek tűnt, jó messze tőlük – Tudd meg, hogy felfogtam. Lehet, hogy még alig múltam tizenhat, de sokkal érettebb vagyok a koromnál, és ezt te is nagyon jól tudod, hiába is próbálnád most letagadni. Már nem vagyok egy taknyos kisgyerek, akinek megmondhatják, hogy mit csináljon – tartottam fel az kezemet dühösen, amikor láttam, hogy anyám szeretne a szavamba vágni. – Elmegyek, és kész! Itt zárjuk is le a témát! – jelentettem ki, majd felkapva a borítékot, és a szétszóródott tartalmával együtt kirohantam az ebédlőből, egyenesen a lépcsősor irányába.

- Isabella Lilly Roberts, azonnal gyere ide vissza. Még nem fejeztük be ezt a beszélgetést! Hallod?– ordított utánam dühösen anyám, mire én hirtelen megálltam a lépcsősor közepén. Vettem egy nagy levegőt, amire akkor nagyon nagy szükségem volt, hogy lenyugtassam magam. Ez viszont nem igazán sikerült, mivel anyám elkezdett káromkodni, és persze, hogy nagyrészt engem szidott. Olyan szavakkal illetett, hogy hálátlan csitri és elkényeztetett kis liba.

- Lehet, hogy te nem fejezted be a beszélgetést, de én annál inkább, úgyhogy elmegyek és kész! Eldöntöttem, és nem változtatok az elhatározásomon! Téma lezárva!– mondtam már szinte ordítva, miközben könnyek szöktek a szemembe. Szélsebesen felszaladtam a maradék lépcsőn és berohantam a szobámba, mivel hallottam, hogy időközben anyám utánam eredt. Miután beértem a szobámba, gyorsan bezártam magam után az ajtót, aztán kulcsra is zártam azt, hogy még véletlenül se tudjon a szobámba bekerülni.

- Bella, nyisd ki az ajtót! – dörömbölt hangosan anyám az ajtómon, miközben megpróbálta kinyitni azt, de sikertelenül. – Bella, azt mondtam, hogy nyisd ki az ajtót! – dühöngött anyám az ajtómat ütögetve, miközben én az íróasztalomhoz léptem, majd idegességembe megmarkoltam annak szélét. Azt hittem, hogy egyszerűbben fog alakulni ez az egész beszélgetés. Anyám nem akad ki, ahogy most, én pedig nyugodtan, veszekedés nélkül elmehetek Forksba. Úgy látszik, egy jó nagyot tévedtem. Megint.

Már vártam anyám újabb dühös dörömbölését, amikor hirtelen Charlie hangjára lettem figyelmes. Nagyon érdekelt, amit mondani akart anyámnak, így kicsit közelebb léptem az ajtóhoz, úgy, hogy ők ne hallják meg a járkálásomat, majd hallgatózni kezdtem.

- Drágám nyugodj meg kérlek, és hagyd most a lányodat – hallottam, ahogyan kintről elkezdi anyámat nyugtatgatni, miközben letöröltem a könnycseppeket, melyek időközben lefolytak az arcomon. – Tudod, hogy mennyire makacs Bella. Akármennyire is próbálnád visszatartani, most nem sikerülne. Ha annyira menni akar, hát akkor hagyd, hadd menjen – tette hozzá egyszerűen. Teljesen biztos voltam abban, hogy már javában járta az örömtáncot magában, annak örömére, hogy elköltözöm.

A mai napig úgy tudtam, hogy anyámnak nem igazán voltam fontos. Erre már kicsi korom óta rájöttem. Amikor csak tudott lepasszolt a nagyinak, aminek mellesleg nagyon örültem, de az is jó lett volna, ha ő is törődött volna velem, csupán fele annyit, mint anno Carla nagyi. Amikor már nagyobb lettem, és általános iskolába jártam, olyan érzésem támadt, mintha anyám egyre jobban megpróbált volna eltávolodni tőlem. Elég sokszor voltam a lányoknál otthon, ahol tapasztaltam és láttam, mennyire másképp viselkednek velük a saját szüleik. Rengetegszer feltettem magamban azt a kérdést, hogy nekem ez miért nem adatott meg? Ekkor fogadtam meg, hogy az én gyermekemmel ez nem fog megtörténni.

 Amilyen szigort vett fel magára anyám, nem igazán hittem, hogy férjének sikerül eltántorítania a tervétől. Bár az igazat megvallva, Charlie-tól minden kitelt. Képes volt rábeszélni és bebeszélni neki mindent, ha ő úgy akarta. Évekkel ezelőtt örömmel töltött el a tudat, hogy anyámnak nem kell egyedül lennie. De az utóbbi hónapokban inkább azt kívántam, bárcsak ne találkozott volna vele. Inkább maradt volna egyedül. Talán akkor egészen másképp alakul köztünk minden és most egészen más életem lenne.

- Hogy hagyhatnám, hogy elmenjen, Charlie? – kérdezte anyám szinte már sírva és dühösen. Azt az egyet sajnáltam, hogy nem láthattam annak a nyomorultnak az arckifejezését. De talán jobb volt így. Csak saját magamnak okoztam volna fájdalmat. – Még nem nagykorú, nem tud boldogulni egyedül! – hallottam anyám kétségbeesett hangját, ami inkább volt már a zokogás szélén, mint a mielőbbi dühöngő hangulatában. – A lányom. Csak egy kamasz kislány.

- Renée, figyelj rám. Lehet, hogy nem fog boldogulni, de akkor biztosan vissza fog ide jönni. Higgy nekem – vigasztalta anyámat a férje, akinek a hangjából nem igazán érződött ki az együttérzés. Inkább úgy hangzott, mint aki az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni az embert. Jobb lesz nekem ott. Sokkal jobb, mint itt. De bármi is történjék, visszajönni nem fogok, az egyszer biztos. – Hagyd, hadd menjen, ha ő már így döntött – tette hozzá, ami véglegesen bebizonyította, hogy meg akarja győzni anyámat arról, hogy elengedjen. Most az egyszer valamiben egyetértettünk. El akartam menni, és ő is ugyanezt akarta. – Nyugodj meg végre és engedd őt el. Nem lesz semmi baja.

- Végül is, igazad van– szipogott anyám sírós, szomorkás hangján. – El kell engednem őt, ha ő ezt akarja. Remélem, hogy visszajön – suttogta, amit nem hallottam volna, ha nem megyek még közelebb az ajtóhoz. Egyrészt örültem, hogy végül csak elengedett, viszont ugyanakkor borzasztóan éreztem magam a miatt, mert ennek az álnok férjének sikerült meggyőznie őt arról, hogy ilyen egyszerűen elengedjen. Charlie kegyetlenül tudta befolyásolni anyámat, a lehető legrosszabb irányba, ami valaha létezett. – Nyertél, Bella, elmehetsz Forksba. Nem tartalak vissza – hallottam anyám érzelemmentes hangját, miközben nekem elkerekedtek a szemeim. Úgy tűnt elfogadta a helyzetet. Hála valakinek a közbejárásának. De az elég váratlanul ért, amikor hallottam, hogy azt reméli, visszajövök. Talán akkor, ha Charlie eltűnik anyám oldaláról és életéből. Az viszont nem igazán fog egyhamar megtörténni, ha egyáltalán megtörténik valaha.

- Köszönöm – mondtam ugyanolyan érzelemmentesen, mint ahogy ő. Boldognak kellett volna lennem. Valahol ott a lelkem legmélyén nagyon is az voltam, csak talán jobban tetszett volna az, ha anyám jobban harcolt volna a maradásomért. Egy anyának a lánya sokkal többet kéne, jelentsen, mint a férje. De anyámnál ez fordítva volt. Charlie volt az első, amíg a munkája a második. Én meg ott tántorogtam az utolsó helyen. Ez fájt talán a legjobban, mind közül.

Még aznap este lefoglaltam a repülőjegyemet Forksba. Reméltem, hogy másnapra kapok jegyet, de csak az egy napra rá induló járatra volt már csak hely, így azt foglaltam le. Ezt a másfél, két napot ki kellett még bírjam valahogy. Csak a lányokat sajnáltam, de őket nagyon. Szerintem még bele se gondoltak igazán, hogy mit fog jelenteni az, hogy én elköltözöm Phoenixből.

Másnap, ahogy felébredtem, neki is láttam a pakolásnak. Nem akartam magammal vinni az egész szobámat, mivel fölöslegesnek tűnt, így csak a legszükségesebb holmikat pakoltam össze. Ha pedig valamire szükségem lenne, ami itt maradt, még mindig megkérhetem a lányokat, hogy küldjék el nekem egy csomagküldő szolgálattal. Velük még aznap este közöltem, hogy két nap múlva esedékes a távozásom. Nagyon szomorúak voltak, de belátták, hogy sokkal jobb lesz nekem ott. Borzalmasan hiányozni fognak, de megígértük egymásnak, hogy ha megtehetjük, minden nap jelentkezünk. Búcsúzásképp utolsó este elmentünk a kedvenc helyünkre vacsorázni. Anyámékat, de legfőképp Charlie-t úgy kerültem, mint a tüzet, de ahogy észrevettem, ő is engem. Csak akkor láttam őket, amikor a házban járkálva véletlenül összefutottunk, viszont egy szót sem váltottunk egymással.

- El sem hiszem, hogy holnap már indulsz is – búslakodott Orsi, aki egész nap szomorú, kedvetlen hangulatban volt, ahogyan mi mindannyian. Hiába próbáltunk vidámabb témát felhozni, nem nagyon terelte el a figyelmünket sok időre. A lányok egyöntetűen bólintottak, miközben már a könnyeikkel küszködtek. Nagyon rossz volt őket így látni. A szívem szakadt meg értük.

- Elhiheted, hogy én sem – sóhajtottam mély szomorúsággal a hangomban, miközben a szalvétámat gyűrögettem. – De bármi történjen is, ti maradtok a legjobb barátnőim. Ezt sose feledjétek! – szorítottam meg a kezeiket, miután letettem a már teljesen összegyűrt szalvétát. Nem telt bele sok időbe, máris teljesen eltört a mécses. Zokogva borultak a nyakamba mind. Hiába szerettem volna erős maradni, nem sikerült, így együtt sírtunk. Az étkezdébe elég sokan felénk fordulhattak, de nem törődtünk vele.

- Amikor csak tehetjük, meglátogatunk – mondta Emese szipogva, miközben a könnyeit törölgette és mindenki visszaült a helyére. – Készülj fel, hogy rengeteg üzenettel fogunk bombázni, napi szinten – tette hozzá már kuncogva, mire a lányok is elmosolyodtak és hevesen bólogattak. Ezen nekem is kuncognom kellett. Tudtam, hogy amit mondanak, azt be is fogják tartani egytől-egyig.

- Nem is vártam mást – nevettem el magam én is, miközben feláztattam a könnyeimet egy papír zsebkendővel. – Ha tehetném, elvinnélek titeket magammal, de sajnos ez nem olyan egyszerű – vallottam be, mire a lányok rögtön fintorgásba és szemforgatásba kezdtek. A szüleik nem akarták őket elengedni, hogy egyedül lakjanak, mondván, hogy az egy totál katasztrófa kezdete lenne. Lehet, hogy mégis lenne benne valami igazság? Ezt nem igazán tudjuk meg egyhamar. De ami engem egy kicsit kiborított, az Wanda mondata volt

- Bárcsak olyan szüleink lennének ilyenkor, mint Charlie és Renée – morgott mérgesen az orra alatt. Én csak arra voltam képes, hogy a szemeimet forgassam a mondatán. Ezt, szerintem ő se gondolta komolyan. Csupán a düh, a csalódottság, de legfőképpen a szomorúság beszélt belőle abban a pillanatban, ahogyan a többiekből, akik a kívánságára rábólintottak.

- Bármit kívánj, csak ezt ne, kérlek. Nem tudod milyen borzasztó érzés– mondtam őszintén, mire a lányok leintettek. – Ha ez lenne nálatok is, ami nálam volt, akkor pont az ellenkezőjét szeretnétek. Higgyétek el – tettem hozzá egy mely, szomorú sóhajjal. – Állandóan arra vágytam, hogy anyámat ugyanannyira érdekeljem, ahogyan ti érdeklitek a saját anyukátokat. Még ha csak fele annyira, akkor is.

- Ott a pont – felelte Andrea, mire a többiek csak a fejüket rázogatták, hogy hát ezen még lehetne vitatkozni, de inkább hagyjuk meg ezt egy másik alkalomra. – Szerencséd volt Carla nagyiddal, aki anyukád helyett anyukád volt – bólintottam, majd nem sokkal később megérkezett a vacsoránk, amit csendben elfogyasztottunk. A kocsiutat, viszont végigénekeltük és végigbolondoztunk, amit Andrea anyja szenvedett meg. Szegényt sajnáltam már az elején, de ő annak örült, amikor mi boldogak voltunk és jól éreztük magunkat

Még aznap este volt egy meglepő beszélgetésem anyámmal, aki már beletörődött abba, hogy elmegyek, de mégis valamennyire megnyílt előttem. Elmondta, hogy egyáltalán nem tartja jó ötletnek, hogy én ott lakjak egyedül. Én erre azt válaszoltam vissza, hogy inkább én megyek el, minthogy választás elé állítsam. Én, vagy a férje Charlie. Ezen először eléggé meglepődött, de aztán újra nemtörődöm, szemét módon viselkedett, ami egyáltalán nem esett jól, de tudtam, hogy ez is csak Charlie említésének volt köszönhető. Ezután, röviden tudattam vele, hogy nem viszek el semmi mást, csak a ruháimat, valamint a személyes tárgyaim egy részét, melyekre szükségem lehet ott. Anyám egy egyszavas válasszal válaszolt vissza, anélkül, hogy akár rám nézett volna. Ha ezt azért művelte, hogy bűntudatom legyen, hát akkor nyugodtan folytathatta tovább. Hiába is próbálkozott, akkor sem változtattam volna a döntésemen. Eldöntöttem és az végleges volt.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy anyám arra sem volt képes, hogy a legutolsó itt töltött estémen értelmesen beszéljen velem, felmentem a szobámba. Az ajtót bezárva magam után, jól körülnéztem. Mindenfelé dobozok, táskák és bőröndök sorakoztak. Ekkor éreztem először azt, hogy izgatott vagyok. Új hely, új emberek, de legfőképp új élet, amit már türelmetlenül vártam. Elmosolyodtam ezen, de amikor hirtelen eszembe jutottak a lányok, rögtön elhalványult az arcomról az a bizonyos mosoly. Egy sóhaj kíséretében végül bevonultam a fürdőmbe, hogy vegyek egy frissítő és egyben lazító fürdőt. Amikor már úgy éreztem, hogy eleget áztattam magam, kiszálltam a kádból. Felvettem a kedvenc lila pizsamámat, majd bebújtam az ágyamba. Az éjszakát valamennyire átaludtam, de annyira izgatott voltam, hogy rengeteget forgolódtam, és álmaim sem igazán voltak.

A reggel hamar eljött, és vele az utazás napja is. Hét órakor már kikeltem az ágyból, és nekiláttam készülődni. Nem akartam lekésni a repülőgépet, de még tíz óráig volt egy kis időm, amit nosztalgiázásra akartam felhasználni. Anyám furcsa mód felajánlotta, hogy elvisz a reptérre, viszont Charlie munkára hivatkozva kihúzta magát alóla, és el sem búcsúzott. Nem mintha rászorultam volna. Nem mintha elvártam volna tőle bármit is. A lányoktól már az este folyamán elbúcsúztam, de nehéz szívvel hagytam itt őket. Nem lesz valami kellemes az ottani életem nélkülük, abban biztos voltam.

Annyira izgultam, hogy egy falat sem ment le a torkomon, így rávettem anyámat, hogy induljunk el kicsit hamarabb, mert még a jegyemet is ki kellett váltanom a repülőtéri jegypénztárnál. Elég hosszú lehetett a sor, főleg így vakáció elején, amikor sokan nyaralni indultak. Amint az utolsó csomagom is bent volt az autó eléggé hatalmas csomagtartójában, végre elindulhattam a reptérre. De még mielőtt beszálltam volna az autóba, jól megnéztem a házat ahol egészen eddig felnőttem, és az utcát is. Valami legbelül azt súgta, hogy nem fogok ide visszajönni. Egy dolgot viszont nagyon furcsálltam, mégpedig azt, hogy a lányok nem bújtak ki a házból, pedig egy utcában laktunk. Ezt végül annak tudtam be, hogy eléggé maguk alatt lehettek és talán ezért jobbnak látták, ha nem látom őket ilyen állapotban. Nem mintha nekem nem fájt volna a lelkem eléggé a miatt, amiért itt kellett hagynom őket.

A kis körbenézés után beültem az autóba anyám mellé, aki nem sokkal később el is indult velem a reptér irányába. Az út síri csendben telt el, egyikünk sem szólalt meg. Negyed órával később, már a jegypénztárnál álltam sorba a jegyemért, amit egy pár perc várakozás után végül meg is kaptam. Elbúcsúztam anyámtól, aki szorosan megölelt és láttam rajta, hogy a könnyeivel küszködik, de visszatartotta őket, ami nekem kevésbé sikerült, de valahogy megbirkóztam a feladattal. Anyám távozása után leültem egy padra, és vártam, hogy bejelentsék a járatomat. Épp a lányok jutottak eszembe, amikor rohanó léptek zaját hallottam meg, magam mögött.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés