A nevem Isabella Lilly Roberts. Jelenleg a középiskola első évét készülök befejezni. Phoenixben lakom édesanyámmal Renée-vel, valamint a mostohaapámmal Charlie-val. Anyu az egyik itteni főiskola angol irodalom tanárjaként, férje pedig egy jól menő ügyvédi iroda igazgatójának a helyetteseként dolgozik, más néven aligazgató szerepben.

Anyám annyira szerette az iskolai munkáját, hogy nagyon sokszor háttérbe szorult a családja, vagyis jobban mondva én. De nem volt ez másképp Charlie-nál sem. A munkájuk volt a mindenük és ezt ki is hangsúlyozták. Egyszerűen imádták a munkahelyüket meg persze az azzal járó különféle feladatokat és kihívásokat. Talán ezért is illettek annyira jól össze ők ketten.

Szerettem Renée-t, mert az édesanyám volt és ő hozott a világra engem, de nagyon sokszor úgy éreztem, hogy nem igazán érdemelte meg az iránta érzett szeretetemet. Én mégis mindent elnézve és félretéve, teljes szívemből szerettem őt.

Charlie csak a mostohaapám volt, nem az igazi. Az édesapámról nem sokat tudtam meg az évek során, csupán annyit, hogy még a születésem előtt meghalt, egy eléggé tragikus balesetben. Ezt is a nagyi mesélte el nekem, aki az édesapám, édesanyja volt. Nagyapát nem ismertem, mivel ő akkor távozott el az élők sorából, amikor még apu nagyon kicsi volt, ugyancsak egy szerencsétlen baleset következtében, mint a fia. Anyunak az édesanyja és édesapja is még jóval a születésem előtt elhunyt, így őket sem ismertem, csak néhány képet láttam róluk egy családi fotóalbumban.

A nagyi azt is elmesélte nekem, hogy anyut nagyon megviselte apunak az elvesztése. Viszont jó sok idő eltelte után valamennyire sikerült továbblépnie és beletörődött abba, hogy imádott férje, két év boldog hazásság után nincs többé. Apu halála után tudta meg végül azt a csodálatos hírt, miszerint kisbabája lesz. Nem kevesebb, mint kilenc hónap elteltével megérkeztem én, aki valamelyest betöltötte az űrt anyu szívében és lelkében, amit apukám hátrahagyott. Ezek után történt meg nem sokkal az a számomra tragikus esemény, hogy anyu megismerkedett Charlie-val, aki körülbelül egy évre rá már megkérte a kezét, és nem sokkal később el is vette őt feleségül. Attól a naptól kezdve, a mai napig is ugyanúgy szeretik egymást, ha nem jobban. De mint minden házasságban, az övéjükben is előfordultak kisebb-nagyobb veszekedések, na meg persze félreértések. Néha képesek voltak, akár a legapróbb butaságokon is összeveszni, amit nem tudtam megérteni, de nem is akartam. Ilyenkor én általában megpróbáltam jó messzire elkerülni őket, mert a kibéküléseikkel egyszerűen az őrületbe kergettek.

Az igazsághoz viszont mégis hozzátartozott az a szomorú tény, hogy Charlie sose tekintett rám úgy, mintha a nevelt lánya lettem volna. Egyáltalán nem tett semmiféle lépéseket annak érdekében, hogy jobban megismerjen. Csak anyu kedvéért vett a nevére. Így lettem Gilbertből, ami anyu lánykori neve volt, Roberts. Észrevettem többször is, hogy amikor anyu a közelben tartózkodott, akkor képes volt tettetni a szépet meg a jót, de bezzeg máskor, amikor csak mi ketten voltunk, akkor szinte mindig átnézett rajtam vagy bunkón viselkedett velem. Volt, amikor egyszerűen nem vett rólam tudomást sem. Mintha ott se lettem volna a helységben, pedig nagyon is ott voltam, csupán pár méterre tőle, látható helyen.

Az elején megpróbáltam egy minimális gyerek felnőtt viszonyt kialakítani vele. Sikertelenül. Mivel többszöri kezdeményezés után sem érkezett tőle semmilyen válasz rá, így nem sokra rá abba is hagytam a próbálkozást. Akármennyire is akartam, nem tudtam úgy tekinteni erre az emberre, mint a mostohaapámra. Nem érdemelte ki egyáltalán, hogy az én számból halhassa azt a bizonyos szót, hogy apa. Így mindig, amikor valamit hozzá kellett intéznem, a nevén szólítottam, ami látszólag egyáltalán nem zavarta. Nem úgy, mint anyut, aki mindig megszólt érte, hogy miért mondom neki úgy, hogy Charlie. Talán azért mert úgy hívják?

A ház, melyben laktunk, a város szélén állt, de nem túlságosan távol a városi nyüzsgéstől. Az egy emelettel és egy tágas padlástérrel rendelkező házban mindenkinek megvolt a saját szobája. A földszinten helyezkedett el egy hosszabb folyosó és egy tágas előszoba, tőle jobbra a tágas nappali, mellette pedig egy kisebb fürdőszoba. Balra volt a konyha és az ebédlő, mellette pedig anyámék tágas hálószobája és nem messze tőle Charlie-nak az otthoni irodája. Az előszoba végében volt a lépcsősor, mely az emeletre vezetett. Többek között ott volt az én szobám is, ellátva egy külön fürdővel és egy kisebb gardróbszerű helyiséggel. Ugyancsak az emeleten volt még egy óriási vendégszoba és egy másik helyiség is, mely leginkább anyu irodája volt, de mindemellett raktárszobaként is szolgált, ahol emlékekkel és kacatokkal telitett dobozok és polcok sorakoztak.

Minden rosszat félretéve, szerettem itt élni. Itt voltak a barátaim, az osztálytársaim és az ismerőseim nagy része. Közülük leginkább a barátnőim számítottak nekem. A négy lány volt nekem a legfontosabb: Orsi, Emese, Wanda és végül Andrea. Ők négyen voltak azok, akikre bármikor számíthattam, és mindig ott voltak nekem, amikor szükségem volt rájuk. De ez fordítva is így volt. Mindig ott voltunk egymásnak, bármiről is volt szó. Jóban és rosszban. Olyanok voltunk egymásnak, mint a testvérek. Kiálltunk egymásért, odafigyeltünk egymásra, összetartottunk és ismertük a másik minden egyes, akár legapróbb rezdülését is. A veszekedések nagyon ritkák voltak közöttünk, még ha előfordultak is. Olyankor általában hamar elfelejtettük az egészet, és amilyen gyorsan csak lehetett kibékültünk. Ők voltak azok, akiket igazán a családomnak tekintettem. Ha ők nem lettek volna nekem, akkor nem tudom, mi lett volna velem. Bele se mertem gondolni.

Az életem akkor kezdett gyökeresen megváltozni, amikor a nagymamám meghalt. Hat hónappal ezelőtt hagyott itt minket, ami engem borzasztóan megviselt. Amíg élt, minden a legnagyobb rendben volt. Kiskoromtól kezdve ő volt az a személy, aki igazán törődött velem, akire bármikor számíthattam. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy ő volt az is, aki felnevelt és sok mindenre megtanított engem. Megadta nekem mindazt a szeretetet, amit anyám és Charlie nem adott meg az évek során. Nagyon szerettem, és még mindig nagyon hiányzott. Még ha anyu nem is akart, de ő mégis mesélt nekem apuról. Keveset, de mégis mondott ezt-azt róla, amiért örökké hálás leszek neki. Egy képem is volt róla meg a nagyiról, amit a pénztárcámban őriztem. Még egy láncom is volt tőle, amit a nagyinak adott azon a napon, amikor eltűnt. Amióta az eszemet tudom a nyakamban fénylett, és eszem ágában se volt levenni onnan. Soha. Az aranyláncomon egy különleges szív alakú medál volt, benne egy négylevelű lóherével, melynek egyik levelében kristályok voltak elhelyezve. Én mégis annak örültem a legjobban, amikor a nagyim azt mondta, hogy az apukám kiköpött mása vagyok. Csak a hajam színét örököltem anyámtól. Minden másba teljesen apura ütöttem. Régen anyut is örömmel töltötte el a tudat mivel apámra emlékeztettem, így valamilyen formában mégis láthatta őt. Mostanság csak akkor mondogatta, amikor felhúzta magát valamin és nem volt, mit a fejemhez vágjon. Olyan voltam pont, mint az apám.

Én mind amellett ugyanolyan átlagos lány voltam, mint a többiek. Jó. talán nem épp annyira átlagos, de majdnem. Amíg a velem egykorú lányok többsége szeretett a figyelem középpontjában lenni, addig én egyáltalán nem vágytam ilyesmire. Ha lényegre törő leírást kellett adjak magamról, akkor konkrétan azt mondhattam volna, hogy a kis cicababa lányok, teljes ellentéte voltam. Minden féle szempontból. De tényleg. Nem jártam minden hétvégén bulizni, nem csavarogtam egész nap különféle plázákban, nem voltam vásárlásmániás, és legfőképp nem voltam hisztis, de még elkényeztetett sem. Kinézetre viszont tényleg nem tértem el az átlagostól. Százhatvanöt centi magas voltam, gesztenyebarna hajjal, amibe vegyült egy kis sötét szőke árnyalat, a szemem pedig rikító kék színű volt. Nem túl vékony testalkattal rendelkeztem, de mégis formás voltam. Mindenre panaszkodhattam, csak az alakomra, meg a kinézetemre nem.

Június közepe volt, ami egyben a nyári szünet kezdete is, aminek kifejezetten nagyon örültem. Az utóbbi pár hónapban másról sem szóltak a beszélgetéseink a lányokkal, mint milyen programokat fogunk szervezni a nyárra. Mindenkinek megvolt a maga ötlete, de megpróbáltuk úgy megtervezni az egészet, hogy az mindenkinek jó legyen. Barátnőkről jut eszembe. Ma volt Wanda barátnőm születésnapja. Pontosabban a tizenhatodik, ami elég okot adott az ünneplésre, az iskolai szünet mellett.

Az utolsó iskolai nap reggelén, boldogan ébredtem fel. De egyáltalán nem a meleg, napos idő miatt volt boldog az ébredés, hanem teljesen más dolog miatt. Csupán egy pár óra, és kezdetét vehette a három hónapos, teljes sulimentes szabadság. Bár szerettem iskolába járni, és a jegyeimre sem igazán lehetett panasz, mégis a nyári szünet volt jelenleg minden vágyam. Szerintem a többi középiskolás diák is ugyanígy volt ezzel, nem csak én.

Miután kikeltem az ágyamból, rögtön nekiláttam az utolsó napi készülődésnek. Az első utam a fürdőbe vezetett, ahol gyorsan lezuhanyoztam, aztán a még gyorsabb ruhaválogatás után fel is öltöztem. Egy hosszú világoskék farmert és egy fehér ujjatlan pólót választottam a gardróbból, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, megszárítottam a hajamat. Belenéztem a tükörbe, majd a fésülködés után azonnal elhagytam a helyiséget.

Mivel mégiscsak az utolsó nap volt, amikor már nem igazán tartottak tanórákat, csak összegezték az idei év teljesítményeit, a legérdekesebb eseményeket és pillanatokat, úgy döntöttem, hogy nem viszem a hátizsákomat, csak egy egyszerű kisebb válltáskát, amibe belepakoltam a legszükségesebbeket, majd lementem a konyhába reggelizni.

Amint bementem a konyhába, elvettem mágnessel rögzített bevásárló listát a hűtőszekrény ajtajáról és gyorsan betettem a táskám oldalsó zsebébe, nehogy ott maradjon. Nagyon ritka volt az, amikor nem én intéztem a bevásárlást. Azonban nem ez volt az egyetlen dolog, amiről nekem kellett gondoskodni, hanem a házimunka nagy részéről is, nem beszélve a házon kívüliekről. Néha komolyan úgy éreztem magam, mint egy modernebb változatú hamupipőke, nem pedig egy tizenéves lány. Sajnos hiába próbáltam ezt megbeszélni anyámékkal többször is, ők mindig kihúzták magukat az itthoni teendőkből, mondván, hogy ők eleget dolgoztak a munkahelyükön és nem maradt idejük, de leginkább idegük még a háztartással is foglalkozni. Nem akartam veszekedést kezdeményezni velük, így lenyeltem ezt is, ahogy sok minden mást is, amit mostanság felém irányítottak.

Reggeli gyanánt egy nagy tál müzli mellett döntöttem, amit lassan és nyugodtan elfogyasztottam, aztán el is mosogattam magam után. Ahogy végeztem a mosogatással, hirtelen megszólalt az ajtócsengő.

- Megyek! – kiáltottam hangosan elindulva az ajtó irányába. Sejtettem, hogy az ajtó előtt állók csak a lányok lehettek. Minden nap együtt mentünk suliba, ami egy plusz löket volt a napkezdéshez. – Sziasztok! – köszöntöttem őket egy széles mosollyal az arcomon, miközben gyorsan kitártam előttük az ajtót, de ők nem jöttek be. – Boldog szülinapot tökmag! – húztam hirtelen magamhoz egy ölelésre a szülinapos Wandát, aki először meglepődött, majd nem sokra rá, egy széles mosoly kíséretében visszaölelt és megköszönte.

- Jó reggelt, Bells! – köszöntöttek aztán, méghozzá kórusban. Most vettem észre, hogy mindenkinek levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Nem is tagadhatták volna le, hogy annak örültek, végre vége a középiskola első évének.

- Mehetünk? – kérdezte Orsi még mindig mosolyogva, aki már alig várta, hogy jó mélyre elrakhassa a füzeteit, a könyveit és a különféle iskolás dolgait a fiók mélyére. Hiába volt ő az egyik legjobb tanuló közülünk, ő is rajongott a szabadságért és a nyári vakációért. De egyáltalán létezett olyan diák, aki nem? Nem hinném.

Orsi állt talán a legközelebb hozzám, az összes lány közül. Majdnem olyan magas volt, mint én, sötét barna hajjal, mely szinte már feketének tűnt, valamint világos barna szemekkel és nádszál vékony testalkattal. Nem is csoda, hogy a fiúk megfordultak utána.

- Persze, csak hozom a táskámat, aztán mehetünk is – feleltem mosolyogva, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszaszaladtam a konyhába az előbb említett dologért. Miután a vállamra kaptam a székre tett táskámat, leakasztottam az előszobában levő kulcstartóról a kulcsomat, és bezárva magam után a bejárati ajtót, elindultunk az iskola irányába.

Az utat az iskoláig majdnem minden reggel gyalog tettük meg, de ha nem volt olyan az idő és esett az eső, akkor Wandának, vagy a többi lánynak a szülei felajánlották, hogy elvisznek minket kocsival. Az én drága anyukám az ilyesmihez túlságosan elfoglalt volt, ahogy a drágalátos férjecskéje is. A lányok szüleinek ez nem igazán tetszett, de én miattam visszafogták magukat és nem álltak nekik. Ezért valahol nagyon hálás voltam.

Gyaloglás közben újra szóba kerültek a különböző szabadtéri programok, melyeket szerettünk volna megvalósítani a nyári szünet alatt. Be kellett valljam magamnak, hogy nem volt olyan tevékenység, ami ne tetszett volna közülük.

- Abba a nyári táborba mindenképp el kell jutnunk valahogy, mert egy életre szóló élmény lenne – emlékeztetett minket újból Emese, aki a minap az újságban olvasott egy táborról, ami két hetet tartott és különböző programokon lehetett részt venni. A lányokkal rögtön összemosolyogtunk és beleegyezően bólintottunk, hogy megértettük a kívánságát.

Emese volt a lányok közül a legcsendesebb, és a legszerényebb. Legalábbis első ránézésre, nagyon annak tűnt. Ő volt a második legjobb barátnőm, akivel bármit meglehetett beszélni, bár a többiekkel sem volt ez másképp. Viszont benne száz százalékosan meg lehetett bízni, ahogyan Orsiban is. Emese ugyanolyan magas volt, mint én, sötétbarna hajjal, és zöld szemekkel, valamint atléta testalkattal rendelkezett, amit mindenki irigyelt a lányok közül. Külleme tökéletesen illet a személyiségéhez.

- A tengerparti programokról se feledkezzünk azért meg! – szólalt meg Orsi rögtön Emese után, aki imádott a tenger és a víz közelében lenni. Én mosolyogva bólintottam, ahogy a másik három lány is. Szerencsére mindannyian tudtunk úszni, így nem volt különösebb akadálya ennek a programnak sem.

- Kinyit a legjobb és legnagyobb klub a városban, úgyhogy nekünk ott a helyünk! – ujjongott Wanda, aki nagyon szeretett bulizni, bár eddig nem sok alkalma adódott rá, főleg ha velünk szeretett volna menni. Ez a lehetőség nem igazán állt annyira közel hozzánk, mivel egyikünk se igazán szerette a lökdösődő tömeget és a fülsüketítő zenét, de végül csak rábólintottunk az ötletre, mivel ez a nyár mindannyiunkról szólt.

Wanda volt a lányok közül a pörgős, bulizós típus. Magasságban valamivel kisebb volt, mint mi, vörösesbarna hajjal, sötétbarna szemekkel, és kissé sportosabb testalkattal. Ő volt az, aki állandóan elhurcolt minket sportolni, mivel az volt a mániája, amivel sokszor képes volt az őrületbe kergetni mindannyiunkat.

- A sok pörgős program mellett, azért szakítsunk időt a pihenésre is. A lazítós, esetleg az esős napokra tartogathatjuk a filmezéseket, és a többi házon belüli tevékenységet – említette meg a saját ötletét Andrea, aki szerencsére erre a lehetőségre is gondolt, velünk ellentétben. Ő inkább a nyugodtabb programok kedvelője volt. A lányoknak viszont első hallásra nem igazán tetszett az ötlet, bár tudták nagyon jól, hogy lesznek esős napok is, nem csak napos, meleg idők, így átgondolva már ezt is elfogadták és beleegyeztek.

Andrea volt közülünk a nyugodt, kissé cicababa típus. Szerencsére az utóbbi tulajdonsága csak egészen minimális volt, aminek nagyon örültünk a többiekkel. A cicababa jelző inkább a kinézetére és az öltözködési stílusára volt jellemző, nem pedig a viselkedésére. Velünk ellentétben neki hosszú szőke haja volt, sötétkék szeme, és tökéletes nádszál vékony testalkata. Ő volt közöttünk a Barbie baba, ahogy Emese mondta neki, amit egyáltalán nem szeretett hallani.

- Nekem még mindig nincs konkrét ötletem, hogy mit is szeretnék csinálni – vallottam be őszintén a lányokra nézve, egy mély sóhaj kíséretében, miközben ők mind engem néztek. – A lényeg inkább csak az, hogy minél távolabb legyek anyáméktól, a többi nem igazán számit. Esküszöm, ha a nyár többi részét is velük kell eltöltenem, abba egyszerűen beleőrülök! – fakadtam ki kissé dühösebben, mint általában. Láttam a lányokon, hogy teljes együttérzéssel néztek vissza rám.

- Nem is csodálom, hogy őszinte legyek. Azon viszont annál inkább, hogy eddig kibírtad mellettük. Minden elismerésem, én nem bírtam volna, még a felét sem – szólalt meg Orsi, aki szintén kezdett kissé dühösebb hangon beszélni. Már nem igazán lepte meg semmi anyámékat illetően.

Mindegyik lány ismerte a helyzetemet. Sőt, ami azt illeti, a lányoknak a szülei is nagyon jól tudták, hogy mi volt a helyzet nálunk. Többször is felajánlották, hogy ha bármi van, ők nagyon szívesen látnak a házukban akár huzamosabb időre is. Erre még szerencsére nem volt szükség, pedig néha legszívesebben összepakoltam volna és elfogadtam volna az ajánlatot. Viszont ez sajnos nem így működött.

- Én a te helyedben, már rég leléptem volna tőlük – szólalt meg Wanda is, aki rengetegszer könyörgött nekem, hogy költözzek hozzájuk. Sajnos a könyörgései nem jártak sikerrel, mert minden egyes alkalommal elutasítottam. Wanda mondatára viszont mindenki rábólintott. Végül is valahol igaza volt. Minél hamarabb el akartam költözni anyáméktól, de ez a tizennyolcadik születésnapomig teljesen lehetetlennek tűnt.

- Mi lenne, ha a nyárra átköltöznél hozzánk? – vetette fel az ötletet Emese. Már épp egy újabb tiltakozásba akartam kezdeni, amikor hirtelen csendre intett. – Nem úgy értem, hogy végleg. Csak a nyári szünet idejére. Így egy kicsit mégis távolabb leszel tőlük, és nem kell állandóan a rabszolgát játszanod – mondta, de én hevesen megráztam a fejem. Nem akartam kolonc lenni senkinek a nyakán.

- Ezt már egyszer megbeszéltük, ha jól emlékszem. Javíts ki, ha mégis tévednék – emlékeztettem Emesét és a lányokat egy korábbi beszélgetésünkre, mire ők mindenhova néztek csak rám nem. Jellemző. Ilyenkor így mutatták ki, hogy mennyire hallgatták meg a mondanivalóimat, amiz feléjük intéztem. – Még ezt a két évet kell kibírnom valahogy, aztán tényleg elköltözöm. Esküszöm! – mondtam lezárva a témát, miközben megérkeztünk az iskolához.

Mivel még volt körülbelül tizenöt percünk csengetésig, ezt az időt az udvaron töltöttük el. Andrea éppen azt újságolta el, hogy milyen autót kap majd a szüleitől, ha végre sikerül megszereznie a jogosítványát, amikor hirtelen megcsörrent a táskám alján lapuló mobilom. Amilyen gyorsan csak tudtam feltúrtam a táskám tartalmát, míg végül nagy nehezen megtaláltam és kihalásztam a daloló, kegyetlenül rezgő Samsung márkájú telefonomat.

- Halló? – szóltam bele kissé bizonytalanul a telefonba, mivel a kijelzőn villogó szám ismeretlen volt a számomra.

- Isabella Marie Roberts kisasszonnyal beszélek? – kérdezte a túlsó vonalon egy számomra idegen férfihang, mely elég mély volt, de számomra mégis kedvesen csengett.

- Igen, én lennék az – feleltem röviden Megtudhatnám esetleg, hogy kivel beszélek? – kérdeztem vissza, mire észrevettem, hogy a lányok már nem egymással beszélgetnek, hanem mind engem figyeltek és hallgatóztak.

- Persze. A nevem Jeremy Green – adott feleletet a kérdésemre, miközben én megpróbáltam utánajárni az emlékezetemben, hogy ismerek-e ilyen nevezetű embert. Elég hamar kiderült, hogy nem, így vártam, hátha folytatja, ami úgy is történt. – A nagymamája, Carla Bennett Cullen ügyvédje vagyok – tette hozzá még mielőtt feltehettem volna a kérdést, hogy ki is ő, és mégis miért hív. – A nagymamája végrendeletéről szeretném tájékoztatni, ha lehet. Mikor érne rá? – kérdezte, mire nekem a ki nem engedett levegő hirtelen a tüdőmbe rekedt. Nem is tudtam, hogy a nagyi írt végrendeletet. De vajon miért pont engem hívott az ügyvéd, és nem pedig anyámat? Kellett egy pár másodperc, amíg válaszolni tudtam az ügyvéd kérdésére.

- Bármikor ráérek, mivel ma van az utolsó iskolai nap – feleltem, miután vettem egy elég mély levegőt ahhoz, hogy lenyugtassam magam. Még mindig felzaklattak a nagyimmal kapcsolatos témák. De ez állítólag természetes, mivel még elég friss volt az egész. – De miért engem hív, és nem pedig a szüleimet? – kérdeztem vissza értetlenül, mire az ügyvéd barátságos hangon folytatta.

- Azért hívom, mert a nagymamája szigorúan megkért arra, hogy csak magát értesítsem, mivel ez csakis magát érinti, nem pedig a szüleit – felelte kissé komolyabb hangon. Én, ha lehetett, akkor még jobban megdöbbentem. A lányok mellettem csak hallgattak, miközben hallgatózni próbáltak, bár az arckifejezésükről ítélve nem sok mindent szűrtek le az egészből. Főleg amit az ügyvéd mondott a vonal túlsó felén.– Ha ma délután ráér, akkor meg is ejthetjük a végrendelettel kapcsolatos találkozót – ajánlotta fel, mire a lányokra néztem, akik ezt meghallhatták, mivel egytől-egyig bólintottak, amikor látták, hogy döntésképtelen vagyok.

- Persze, ráérek – szólaltam meg végül egy kisebb csendet követően. – Hánykor, és hova kell mennem pontosan? – kérdeztem, mire a lányok gyorsan elővettek egy noteszt és egy golyóstollat, amit azonnal átnyújtottak nekem. Mosolyogva megköszöntem nekik, majd kinyitva a noteszt, lejegyeztem, az időpontot és a pontos címet.

Miután az ügyvéd pontosan elmondta, hogy hova menjek, és mikor kell ott lennem, letettem a telefont. A notesz lapját kitéptem, majd betettem a táskámba. Csak most vettem észre, hogy úgy reszkettek a kezeim, mint a kocsonya. Mindenre számítottam a mai nap folyamán, csak erre az egy dologra nem.

Láttam a lányokon, hogy kíváncsiak voltak arra, mégis ki hívhatott, és miért, de sajnos még mielőtt felvilágosíthattam volna őket, megszólalt a csengő. Egyrészt örültem neki, mert volt egy kis időm megemészteni a hallottakat, másrészt pedig minél előbb el akartam mondani a lányoknak, hogy kikérjem a véleményüket ezzel kapcsolatban.

Ahogyan azt mi már előre gondoltuk, az utolsó nap tényleg egy amolyan összegző beszélgetéssel zárult, ahogy az lenni szokott. Miután megtudtuk, hogy Orsi lett az osztályelső, én szorosan mögötte csak a második, elbúcsúztunk a nyárra az osztálytársaktól és az osztályfőnökünktől, majd nem sokkal később elhagytuk a tantermet, aztán az iskola parkolója felé vettük az irányt. Amint arra számítani lehetett, a lányok most sem voltak szívbajosak, rögtön rátértek a lényegre.

- Ki hívott ma reggel a parkolóba? – kérdezte Emese, miközben mindannyian helyet foglaltunk egy hosszabb padon. – Mondjuk annyit hallottunk, hogy férfi volt az illető, meg azt hogy ráérsz-e ma, de mást nem igazán hallozunk az egészből.– felelte komolyan, miközben az ölébe helyezte a táskáját. – Amúgy ne haragudj a hallgatózás miatt. Tudjuk, hogy nem volt szép dolog tőlünk – tette hozzá bűnbánó képpel.

- Semmi baj. Bennett nagyi ügyvédje hívott fel – feleltem egy sóhajt kíséretében, miközben a saját ölemben levő táskámnak a pántját gyűrögettem. – Még mielőtt megkérdeznétek, hogy miért hívott, elmondom – előztem meg a lányokat feltartott kezekkel, mivel láttam rajtuk, hogy már nyitották volna a szájukat, hogy visszakérdezhessenek. – Az ügyvéd Úr, akit nem mellesleg Jeremy Green-nek hívnak, azt mondta, hogy a nagyim, a halála előtt egy végrendeletet irt. Viszont a végrendeletről csak engem értesíthetett, ezért hívott fel, hogy megbeszéljünk egy időpontot és a helyszint, ahova el kell mennem…

- Azért, hogy azon a találkozón felolvassa a nagyid végrendeletét, amiben valószínűleg csak te vagy megemlítve benne, mint az egyetlen jogos örökös – tette hozzá a feltételezéseit és egyben a mondandóm második részét Orsi, aki végül is nem mondott nagy butaságot, csak nem voltam benne biztos, hogy tényleg én vagyok-e az egyetlen örökös abban a bizonyos végrendeletben.

- Lehet – feleltem egyszerű feltételezéssel, miközben megvontam a vállam. – Ezt nem tudom meg, csak majd ott helyben.

- Elmész? – kérdezte Wanda kíváncsi tekintettel, mire én csak bólintottam. – Ha szeretnéd, akkor bevihetünk kocsival – ajánlotta fel mosolyogva, mire én épp ellenkezni szerettem volna, de nem hagyta, mivel rögtön folytatta is. – Úgyis szeretnék bemenni a városba vásárolni egy pár nyári holmit, apu pedig megígérte, hogy ma munka után bevisz – mondta boldogan mosolyogva, én pedig látva az örömét és azt a bizonyos kérlelő tekintetét, végül rábólintottam az ajánlatra. Mégsem kérhettem meg anyámat, hogy vigyen be, mert akkor nekiállt volna kérdezősködni, amit jelen pillanatban teljesen el akartam kerülni.

Végül megállapodtunk abban, hogy mind az öten bemegyünk a városba, így a találkozó után elmehetünk egy nagy közös vásárlásra is. Ezt a hazafelé vezető úton beszéltük meg, amit ugyanúgy mint reggel, sétálva tettünk meg. Kicsit rosszul éreztem magam, mivel nekem csak a találkozón járt az eszem ahelyett, hogy a lányokra figyeltem volna, amit ők észre is vettek, de nem piszkáltak miatta. Izgatott voltam, de valahol bujkált bennem némi félelem is.

Miután a lányok hazakísértek ők pedig hazamentek, nekiálltam egy gyors ebédnek, Miután kész lettem vele, felvonultam átöltözni és készülődni. Az iskolai öltözékemet lecseréltem valami elegánsabbra, mivel csak egy ügyvédhez voltam hivatalos, nem pedig egy mindennapos helyre, mint a helyi pláza. Fekete nadrágot vettem fel, felsőnek pedig egy nyárias bézs színű blúzt választottam és a lábamra pedig szandált húztam. Mivel a találkozó két órára volt megbeszélve, ezért körülbelül egy óra után pár perccel elindultam Wandáékhoz, hogy ne várakozzak türelmetlenül otthon, mert az izgatottságom miatt úgysem tudtam volna egy helyben ülni. De még mielőtt elindultam volna, hagytam papíron egy rövid üzenetet a hűtőn anyuéknak, hogy elmentem a lányokkal a városba sétálni, valamint nézelődni, majd később jövök. Nagyon reméltem, hogy nem futok össze egyikőjükkel sem az ügyvédi iroda közvetlen közelében. Ha mégis, akkor megvolt a tökéletes fedő sztori. Nyári munka ügyben kerestek diákokat, én pedig szerettem volna jelentkezni. Elég hihető dolog volt.

Egy fél órával később, azaz háromnegyed kettőkor megérkeztünk a lányokkal városba. Rögtön az ügyvédi iroda felé vettük az irányt. Nem volt annyira messze, és nem volt nehéz megtalálni sem, mivel csupán egy utcányira volt a plázától, ahol letett minket Wandának az apja.

Az ügyvédi irodába belépve, a pultnál rögtön útbaigazítottak, és megmutatták, hol találom Mr. Green irodáját. Az iroda előtt megálltunk, a lányok egyenként helyet foglaltak az irodaajtóval szemben található székeken, amíg én odamentem az ajtóhoz és bekopogtattam. Nem sokkal később lépteket hallottam, majd hirtelen kinyílt előttem az ajtó.

Egy harmincas éveiben járható férfi nyitott ajtót, aki nem lehetett más, csakis Mr. Jeremy Green. Magas volt, rövid sötétbarna hajjal és zöld szemekkel. Olyan öltönyt viselt, ami rögtön elárulta, hogy milyen helyen és rangban dolgozik.

Az iroda, ahova beléptem, nem volt valami nagy, de kicsinek sem volt mondható. Egy tágas ablak világította meg a helyiséget, ahol középen foglalt helyet az íróasztal, több székkel körülvéve. Amíg az ablaktól balra levő fal teljesen tele volt különféle diplomákkal és képekkel, addig a másik tele volt polcokkal, melyeken könyvek, illetve különféle dossziék és mappák sorakoztak.

- Jó napot! – köszöntött kedvesen mosolyogva, miután bezárta az ajtót, odajött elém és a kezét nyújtotta felém. – Gondolom, Isabella Marie Roberts kisasszonyhoz van szerencsém – tette hozzá mosolyogva.

- Jó napot! Igen, én lennék az – köszöntöttem én is, majd elfogadtam a felém nyújtott kezet, amit megráztam. – Ha kérhetném és lehetne, akkor tegezzen nyugodtan – ajánlottam fel, mivel eléggé zavart a magázás.

- Rendben, Isabella – egyezett bele mosolyogva, majd kihúzta az íróasztala előtt található széket. – Azt ajánlom akkor, hogy üljön le, és térjünk is a tárgyra – ajánlotta, mire én beleegyezően bólintottam, majd helyet foglaltam a széken, miközben ő is helyet foglalt az íróasztala mögött. – Tudnia kell, hogy ezeket az információkat, amiket most megosztok önnel, nagyon komolyan kell vennie – kezdett bele, mire én határozottan bólintottam, hogy tisztában voltam vele. – Akkor felbontanám a borítékot, amiben a végrendelet található – mondta, majd bontogatni kezdte a vaskos borítékot, melyben nem csak egy levél lehetett. Első ránézésre legalábbis nem úgy tűnt. Valami azt súgta, hogy az életem gyökeresen meg fog változni, ennek a nagyi féle végrendeletnek köszönhetően.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés